|
|
Félfogadás.
A metropolisz ütõerét elárasztotta
a lázasan kavargó tömeg, válogatás nélkül
maga mögött hagyva gondot, dicsõséget, megaláztatást,
mindent, amivel ez a nap megterhelte vagy megajándékozta.
A Jelzálogjegyzési Hivatal üvegfalú
épülete hatalmas kaleidoszkópként emelkedett
a város fölé. A tizenhetedik emelet egyetlen kivilágított
szobájában, egy széles íróasztal mögött
elgyötört arcú fiatal férfi ült. Az elõtte
levõ hatalmas vekker nem nagyon illett a szoba minden szempontból
korszerû, bár egy kicsit sivár berendezéséhez.
Ablakok nem voltak, a metropolisz panorámája egy üvegfalon
keresztül tárult a látogatók elé.
Tekintete a vekkerre tévedt, ekkor azonban a folyosóról
behallatszó egyenletes morajlás egy pillanatra felerõsödött,
majd az ajtócsukódás újra kizárta a
külvilágot.
Foglaljon helyet, parancsoljon szólt oda a
belépõnek.
Még mindig a vekkert nézte. Megszokta már,
hogy a szinte soha nem reagálnak erre a mondatára, ezért
az ajtó felé fordulva újra megszólalt.
Üljön le, kérem.
Az ajtó mellett álló nõ a
karosszékhez lépett, és leült. A férfi
szemrebbenés nélkül nézte újabb kliensét,
azon morfondírozott, vajon milyen lehet ez a nõ festék
nélkül. Nem tudta kitalálni.
Már hónapok óta figyelem... -
kezdte volna a nõ, de a hivatalnok a szavába vágott.
Bocsánat, kié a jelzálogjog?
Hogyhogy kié? Hát az enyém. -
válaszolt a nõ méltatlankodva.
A hivatalnok maga elé rántott egy kitöltetlen
ûrlapot, majd gyors egymásutánban kérdezni kezdte
ügyfelét.
A jelzálogjog alapja?
A nõ feledve sértõdöttségét,
azonnal válaszolt. Amilyen könnyen sértõdött,
olyan gyorsan felejtett.
Alanyi jog, vagy a gyengébb joga. Ahogy tetszik.
- mondta, és elmosolyodott.
A hivatalnok a nõre sandított, majd megismételte
az utolsó félmondatot.
"... a gyengébb joga." Idegen jelzálogjog?
A nõ elgondolkodott egy pillanatra, úgy
válaszolt.
Ami volt, azt átvettem a jogosulttól.
A jelzálogjog határideje?
Nincs határidõ.
Mindhalálig. - jegyzetelt szorgalmasan a hivatalnok.
Elmosolyodott, és hátradõlt karosszékében.
Elnézést kérek a formai kérdésekért,
de ezek nélkül nem megy.
Hátradõlt fejtámlás karosszékében,
várakozóan ügyfelére nézett, aki mély
lélegzetvétel után folytatta beszámolóját.
Hónapok óta figyelem. Újabban
egyre többet hallgat...
Itt a nõ egy pillanatra megállt, fürkészõ
pillantást küldött a hivatalnok felé.
Soha nem voltak titkaink egymás elõtt,
most pedig hallgat. Már öt hónapja. Én nem akarok
beleavatkozni a dolgaiba, - folytatta - sõt örülök,
ha másokkal is barátkozik, de ez a hallgatás az idegeimre
megy. Semmit nem mond. Érti? Semmit.
Idegen befolyás alá került. - állapította
meg a hivatalnok mintegy magának.
A nõ meghökkent, szemében ingerültség
villant. A hivatalnok rezzenéstelen arccal várt.
Milyen eljárást kíván?
Még nem döntöttem. Nem tudom. - bizonytalanodott
el a nõ.
Teljesen magába roskadt, ez már a hivatalnokot
is megzavarta.
Kérdezhetek valamit?... Mikor tette rá
a jelzálogjogot?
A nõ bensõségesen elmosolyodott.
Óh, már 7 éve, és észre
sem vette. Egészen mostanáig nem is volt semmi baj,...
"Ha máshol találkozunk, talán
már rajtam lenne a jelzálogjog" - gondolta a hivatalnok,
miközben az elõtte ülõ kifogástalan alakú,
igen elegánsan öltözött nõt vizsgálta
tekintetével.
Új ötlete támadt.
És ha elengedné? A szabadság
néha csodákat tesz.
A nõ arcvonásai egy pillanat alatt megkeményedtek.
Soha nem fogom elengedni. Maga nem ismer engem. - jelentette
ki, majd felemelte a hangját - Ide pedig nem azért jöttem,
hogy tanácsokat osztogasson nekem.
Bocsásson meg, kérem, túlléptem
a hatáskörömet. - mondta azonnal a hivatalnok.
A nõ szemlátomást megnyugodott.
Gondolkodott egy ideig, majd a hivatalnokhoz fordult.
A hallgatási jog megvonását kérem.
Esti fények
A következõ ügyfél egy igen jólöltözött,
és fõleg magabiztos férfi volt. Magabiztossága
udvariassággal és visszafogottsággal ötvözõdött.
Mikor belépett, a hivatalnok rögtön hellyel kínálta,
de a látogató állva maradt.
Ha megengedi, becsuknám a külsõ
ajtót is. mondta kimérten.
Vissza akart lépni a kettõs ajtóhoz,
de a hivatalnok megelõzte.
Óh, természetesen. mondta, és
gondosan becsukta az ajtót.
A látogató az üvegfalhoz lépett,
a túlsó oldalon lüktetõ metropoliszt figyelte.
Várt. A hivatalnok visszaült íróasztalához.
Foglaljon helyet, kérem. kínálta
újra hellyel ügyfelét, aki azonban nem ült le.
Nem tudni, miért, de a hivatalnokot nagyon idegesítette
vendége hosszú, indokolatlan ácsorgása.
Mondja, nem volt még olyan érzése,
hogy Ön itt egy céltábla? kérdezte a férfi
még mindig az üvegfal felé fordulva.
Hát igen, sokan bebámulnak ide, de már
megszoktam. válaszolta mintegy mellékesen a hivatalnok.
Az ismeretlen férfi a hivatalnok felé fordulva
újra nyomatékot adott állításának.
De Ön akkor is céltábla. - ismételte
magát, ezúttal már nem kérdõ, hanem
állító hangsúllyal.
A hivatalnok zavarba jött, nem akarta ügyfelét
még véletlenül sem megbántani, de a kérdés,
ami most már nem pusztán kérdés volt, nem maradhatott
megválaszolatlanul.
Mindannyian céltáblák vagyunk,
Ön is az. Talán nem? - vette fel a kesztyût.
Ellenfele nem reagált azonnal. Egyenesen a hivatalnok
szemébe nézett, úgy válaszolt.
Csakhogy köztünk van egy óriási
különbség mondta, és megvárva a hivatalnok
kérdõ pillantását, folytatta - Rajtam golyóálló
mellény van.
A hivatalnok elmosolyodott.
Rajtam pedig nem fog a golyó. - vágta
rá azonnal, de mire befejezte a mondatot, a mosoly eltûnt
az arcáról.
A látogató komor maradt.
Ha elfogadna egy jó tanácsot, - mondta
lassan, szinte szomorúan - ezt azért ne próbálja
ki.
Leült a hivatalnokkal szemközti székbe,
és otthonosan elhelyezkedett.
Azt hiszem, rátérhetünk a tárgyra.
A Momentum Társaság képviselõje vagyok. - mondta
hangot váltva, most már könnyedén, szokványos
társalgási hangon.
Bemutatkozása - várakozásával
ellentétben - nem enyhítette a hivatalnokban a feszültséget.
Nem egészen értem a dolgot, tudtommal
nekik nincs bejegyzett jelzálogjoguk nálunk. Vagy talán
máshol jegyeztetik? - kérdezte.
Így is lehet mondani, de inkább úgy
fogalmaznék, hogy saját könyvelésünk van.
A hivatalnokban már körvonalazódott
ügyfele szándéka, de ennek semmi jelét nem akarta
adni. A férfi folytatta.
Nos, néha gondunk van egy-egy jelzálogjogunk
érvényesítésénél, ezért
aztán arra gondoltunk, hogy a végsõ lépés
megtétele elõtt Önhöz fordulunk. Végül
is mindenkinek így ügyfeleinknek is jobb, ha kapnak még
egy lehetõséget.
Gondolom, nem az engedélyemet akarják
kikérni - vetette közbe némi szkepszissel a hivatalnok.
A férfi elgondolkodott egy pillanatra, majd folytatta.
Hát nem egészen, inkább a segítségére
lenne szükségünk. A következõt kérjük:
Nekünk problémánk támad valamelyik ügyfelünkkel,
Ön kiküld neki egy jelzálogjog érvényesítési
végzést, hogy milyet azt az Ön fantáziájára
bízzuk, ez egyébként is mindig az illetõtõl
függ. Lehetõleg éreztesse az illetõvel, hogy
valóban nagy bajban van, de mindig tegye hozzá, hogy "természetesen
az ilyen eseteket mindig felülvizsgáljuk". Ennyi az egész.
Kémlelni kezdte tárgyalópartnere
arcát, majd hozzátette.
Ami a lelkiismeretét illeti, ne felejtse el,
hogy tulajdonképpen segít ezeken az embereken. Százszor
jobb nekik egy hivatali tévedés, mintha rögtön
a saját könyvelésünk szerinti jelzálogjogot
érvényesítenénk rajtuk. Ezt tartsa szem elõtt.
A hivatalnokra nézve eszébe jutott még
valami.
A reklamációk miatt ne fájjon
a feje, nem lesznek túl gyakoriak. Adminisztrációs
tévedésre mindig hivatkozhat, arra kérném azonban,
hogy ezt csak végsõ esetben tegye.
A hivatalnok csapdába esett, magánéletében
ugyanis úton-útfélen ennek a szervezetnek az alattomosságát
hirdette. Kíméletlenségérõl csak azért
nem beszélt, - noha teljes mértékben tisztában
volt vele - mert nyilvánvalónak tartotta. Most pedig itt
ül vele szemben ez az ember, akit csak néhány perce
látott elõször, az üvegfal mögött pedig
a lassan sötétségbe burkolódzó metropolisz,
új alakokkal, régi árnyakkal.
Ne válaszoljon azonnal. Gondolja meg, jól
gondolja meg. - folytatta a férfi, miközben felállt
- Ezt szeretem ebben a városban, a fényeket, az esti fényeket.
Ön ilyen szempontból is kivételes helyzetben van. Szinte
mindig láthatja õket.
Az automatika idõközben bekapcsolta az épület
külsõ világítását, ezzel is hangsúlyozva
a hivatal kirakatjellegét. A látogató ablak felé
fordult.
Persze a fény útja megfordítható.
- tette hozzá mintegy mellékesen, miközben felállt
- Köszönöm, hogy ilyen türelmesen végighallgatott.
A viszontlátásra.
Kezet nyújtott a hivatalnoknak, aki idõközben
már kilépett az íróasztal mögül.
Viszontlátásra - fogadta a kéznyújtást
a hivatalnok, majd a kettõs ajtóhoz kísérte
vendégét.
Csapda, olyan, mint a többi - mondta a férfi,
mialatt a hivatalnok a kettõs ajtót nyitotta.
A férfi után a hivatalnok is kilépett
a folyósóra.
A félfogadási idõ lejárt
- mondta a várakozóknak - Már csak egy ügyfelet
tudok fogadni. Ki a következõ?
Egy - a sarokban meghúzódó - lány
felemelte fejét, jelezve, hogy õ jön. A hivatalnok a
felé fordult.
Kérem, várjon néhány percig.
A lány felnézett, nyugtázóan
bólintott, majd visszasüllyedt magányába. A hivatalnok
visszament irodájába, leült az ügyfelek székébe,
és a város felé fordult. A fényeket figyelte.
Egy eltévedt ügyfél.
Így ült egy ideig, majd felállt, és
behívta a lányt. Sokáig hallgattak. A hivatalnok,
mikor látta, hogy a lány nem tud belekezdeni mondandójába,
halkan megszólalt.
Figyelek. - mondta.
A lány egy kedves pillantással rögtön
nyugtázta figyelmességét, de tovább hallgatott.
A hivatalnok észrevette, hogy a lány kissé bandzsa,
és ez a bandzsaság sajátos szépséget
varázsol arcára.
Egy jelzálogjogomról szeretnék
lemondani. - kezdte - Úgy tudom, ilyen ügyekkel is foglalkoznak.
Kérdõn, nagyon szomorúan nézett
a hivatalnokra.
Igen, ezek az ügyek is hozzánk tartoznak.
- válaszolt azonnal a hivatalnok.
Szemét nem tudta levenni az egyujjas kesztyûkrõl,
amiket a lány a kezében szorongatott elegáns retikülje
mellett.
Megszerezte az érintett hozzájárulását?
Gondolom, tudja, hogy különben nehezen fog menni a dolog.
A lány ugyanazon a színtelen hangon válaszolt.
Még nem tud róla, de én már
döntöttem.
Ebben az esetben két tanura lesz szüksége,
akik igazolják... - kezdte volna a hivatalnok, a lány azonban
közbevágott.
Szeret. És nem akarom bántani.
A hivatalnok más esetben talán megkérdezi,
hogy "akkor, mi dolga nálunk", most azonban szólni sem tudott,
ilyet még nem hallott pályafutása során: "nem
akarom bántani". A lány látván, hogy a hivatalnok
gondolatai holtvágányra álltak, megtörte a csendet.
Csak azt szerettem volna megtudni, van-e valamilyen
fájdalommentes eljárásuk.
Sajnos nincs. Itt csak fájdalmas eljárások
vannak. Szenvedõ fél nélküli ügyet még
nem folytattunk le. Ez egy ilyen hivatal. Még az ellenségeimnek
sem kívánom, hogy idekényszerítse a sorsuk.
Magának nincs szüksége ránk, higgye el. Aki ilyet
mond, hogy nem akarom bántani", az rossz helyre jött.
Mindketten hallgattak. A közelben baleset történhetett,
a szoba falán is végigfutott néhány fényhullám
egy-egy vijjogó hang kíséretében, de egyikük
sem figyelt rá.
Nina.
Ez a napja is úgy zárult, mint a többi.
A lány elment, õ pedig, mint az utóbbi hónapokban
oly sokszor, most is egyedül maradt az épületben. Táskájába
tette vekkerét, gondosan bezárta a kettõs ajtót,
majd a kamerák kereszttüzében elindult a kijárat
felé. Odaköszönt az éjszakai portásnak,
aki távozása után a bekapcsolta a bejárati
riasztót. Mikor kilépett az utcára, végképp
magára maradt.
Évek óta egyedül élt. Féltve
õrzött függetlensége, elõbb magánnyá,
majd kínzó egyedüllétté változott.
Néha-néha megjelent a "tõzsdén", de egy idõ
után elege lett az "adok-veszek"- bõl, õ keresett
valakit. Ekkor találkozott Ninával.
A téren, ahol áthaladt, már az összes
utcalány ismerte, bár soha egyikükkel sem ment el. Szerettek
vele beszélgetni, jó hallgató volt. Nina már
távolról észrevette.
Szia! kiáltotta, és elindult felé.
A téren éppen kihalt volt, sem strici,
sem kuncsaft nem volt a közelben.
Sziasztok. - köszöntötte õket
a férfi.
A sarkon elegáns, ezüstszürke gépkocsi
fordult be. Lépésben haladt a lányok elõtt.
Ninánál lassított, de a benne ülõ férfi
látván, hogy a lány nem figyel rá, továbbindult.
Gyere, mára végeztem. - hívta
Nina barátját.
Összetéveszt valakivel, egyébként
sincs pénzem. - válaszolta a férfi.
Hát, az nagy hiba. nevetett rá a lány
Na, gyere.
Elnevették magukat.
Ez a Nina meghülyült... - hallatszott a háttérbõl.
Mikor a férfi elõször ment át
a téren, sejtelme sem volt arról, hogy hol jár. Ninát
egyedül találta, odalépett hozzá, és megszólította.
A lány nagyon meglepõdött az udvarias hangon, de rögtön
tisztázta a félreértést, és bemondta
a napi árat. Errõl a kis közjátékról
csak õk ketten tudtak.
Hogy vagy? - kérdezte a férfi.
Már a tér túlsó oldalán
jártak, Nina belekarolt a férfiba. Idegen szemlélõ
meg nem mondta volna, hogy a lány néhány perce még
a kocsisoron volt. Nina hallgatott a férfi tudta, hogy még
mindig ugyanaz a kérdés foglalkozatja.
Nina, rajtad nincs jelzálogjog.
Csak eladtam magam.
A férfi megkeményedett.
Az nem számít. Az a lényeg, hogy
nincs rajtad jelzálogjog. Nem zsarolnak, nincs lelkiismeret furdalásod,
szabad vagy, mit akarsz még? A többi csak pénzkérdés.
Még hogy szabad? És te? kérdezte
nevetve Nina, és átölelte a férfit.
Néhány lépés után
elnyelte õket a város legszûkebb, egyben legveszélyesebb
utcája. A fegyverhasználat aránylag ritka volt, de
sebesültet még nem vittek ki innen. A figyelõk már
hozzászoktak, hogy Ninát idõnként egy - az
átlagnál magasabb, hosszúléptû, és
minimum õrültnek tekinthetõ - férfi kísérgeti.
Amolyan hivatalnokféle. A férfi tudta, hol jár, de
egészen a mai napig úgy sétált végig
itt Ninával, mintha a város egyik fényesen kivilágított
sugárútján lenne. A Momentum Társaság
képviselõjével folytatott egyoldalú beszélgetése
óta sajátos szemüvegen át látott mindent,
ami ebben a különös városban történt.
Mikor kiértek az utcából, a lány
felfigyelt rá, hogy a férfi már percek óta
hallgat. A padokat és a játszótér hintáit
megvilágító Hold most eltûnt egy pillanatra,
sötétség borult a parkra. Nina barátjához
simult. A férfi megállította, és magához
húzta, ennél többet nem tudott mondani.
Mi a baj? - kérdezte halkan a lány.
A férfi elengedte a Ninát, és tovább
ment.
Hosszú... - válaszolta nagysokára
egy kavicsot rugdosva, de gondolt egyet és hangot váltott
- Tulajdonképpen röviden is lehet fogalmazni. Gyáva
vagyok, ennyi az egész.
Nina hallgatott, megérezte, hogy a férfi
nagy bajban van.
A hivatal új arca.
Másnap reggel munkába menet megállt
az üvegtorony elõtt. Szobájában a takarítónõ
éppen a hamutartót helyezte el gondosan íróasztalán.
Az üvegtáblák ragyogtak a tisztaságtól.
A korai idõpont ellenére már vártak
a hivatalnok érkezésére. Az ügyfél egy
kopaszodó úr volt, amolyan régi vágású
úriember, öltönyben, nyakkendõvel, kalappal az
egyik, finom faragású sétapálcával a
másik kezében, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
Csak a könyökvédõ hiányzott róla.
A hivatalnok köszöntötte, és sietõs
mozdulatokkal kinyitotta irodája ajtaját. A szobában
már szólt a telefon. Az íróasztalhoz lépett
és felkapta a kagylót.
Jelzálogjegyzési Hivatal. Jó reggelt
kívánok.
Jó reggelt magának is. Bocsásson
meg, hogy zavarom. - hallatszott a telefonból egy lassú,
kimért, ismerõs férfihang - Tegnap este már
beszéltünk, bizonyára nem felejtett el. Az ajtó
elõtt ülõ kopaszodó úr érdekében
kérjük a segítségét. Elõre is köszönjük.
Nyugodjon meg, mi semmit sem felejtünk, se jót, se rosszat.
Efelõl biztos lehet. Viszonthallásra.
Viszonthallásra - válaszolta gépiesen
a hivatalnok. A kagylóból, ami a kezében maradt, halk
kattanás hallatszott.
Lassú mozdulattal helyére tette a telefonkagylót.
Az üvegfalhoz ugrott, keresett valamit tekintetével, de az
arcnélküli metropolisz minden kérdésére
megtagadta a választ. Ekkor vette észre, hogy még
mindig kabátban van. Levette kabátját, és kilépett
a folyósóra.
Tessék befáradni. - invitálta
a hivatalnok ügyfelét.
A kopaszodó úr felállt és
a hivatalnok elõtt belépett az irodába. A hivatalnok
hellyel kínálta, majd leült az íróasztal
túlsó oldalán.
Kérem szépen, - kezdte az úr
kaptam Önöktõl egy végzést. mondta, és
felmutatott egy papírlapot. - Idézem: "Különös
veszélyességükre való tekintettel elrendelem
Nevezett összes fellelhetõ szabad gondolatának zárolását,
mellékbüntetésként Nevezettet meghatározatlan
idõre eltiltom minden kedvelt tevékenységétõl,
úgy, mint,...". És így tovább.
Lélegzetvételnyi szünet után
folytatta. Hangján az iróniának még az árnyalata
sem érzõdött, minden szavát nyugodtan, indulatmentesen
mondta, felháborodása azonban még visszafogottsága
ellenére is érezhetõ volt.
Én már semmin sem csodálkozom,
ismerem az Önök tévedhetetlenségét, valamint
precizitását is. Mégis megkérdezném,
nem lehet, hogy ezúttal kivételesen tévedésrõl
van szó?
Szabad megnéznem?
Az úr a hivatalnok kezébe adta a magával
hozott iratot. A hivatalnok szemével végigfutotta az írást,
és a lap alján meglátta aláírásának
tökéletes másolatát.
Az ügyfél csodálkozva figyelte a hivatalnokot,
aki szemlátomást izgatott lett, de gyorsan összeszedte
magát.
Meg kell Önt nyugtatnom, egészen biztos,
hogy hivatali tévedés történt. Ezért szíves
elnézését és bocsánatát kérjük.
Gondolja, hogy ennyi elég?!
Nem, tudom, hogy ez nem elég. Az ügyet
mindenképpen kivizsgáljuk, ehhez azonban szükségünk
van a végzésre, természetesen errõl átvételi
elismervényt adok.
A hivatalnok kiállította, és átadta
az átvételi elismervényt ügyfelének. Mindketten
elindultak az ajtó felé. Az ügyfél megtorpant.
Másolat nem lenne megfelelõ? Nagyon rossz
tapasztalataim vannak az efféle ügyekben.
Ebben az esetben nem, a kivizsgáláshoz
az eredeti példány szükséges.
Az ügyfél után a hivatalnok is kiment
irodájából. Felment a következõ emeletre,
és bekopogott a lift melletti ajtón. Miután kiszóltak
az irodából, belépett. Zömök, szürketekintetû
férfi fogadta. Gondosan becsukta maga mögött a kettõs
ajtót. Úgy nézett a kezében szorongatott végzésre,
mintha saját halálos ítélete lenne a kezében.
Hallgatlak. - mondta segítõkészen
a szürketekintetû.
Mosolyában volt valami atyáskodó.
A hivatalnok kollégája elé tartotta a végzést.
Ezt nem én írtam alá - mondta
nyomatékosan.
Úgy tûnt neki, hogy a szürketekintetû
rezzenéstelen arcán árnyék fut végig.
Tudom. - jelentette ki a szürketekintetû.
Gyors pillantást vetett a végzésre,
majd hátradõlt a karosszékben.
Ez az én írásom - állapította
meg, mintha csak annyit mondott volna: "Igen, ez a kalap fekete."
Látván, hogy a férfi szólni
sem tud a döbbenettõl, hozzáfûzte:
Nálunk elõfordul az ilyesmi. Ha bármi
kifogásod van, fordulj nyugodtan a fõnökhöz.
A férfi még mindig hallgatott. A szürketekintetû
folytatta eszmefuttatását.
De miért is tennéd, te nem vagy egy besúgó
típus...
"Mint például te." - tette hozzá
gondolatban a férfi.
Mint például én. - folytatta a
szürketekintetû.
A szürke szemek hirtelen élni kezdtek.
Nekem ez az életem - mondta szenvedélyesen,
egy pillanatra megfeledkezve magáról, de gyorsan visszazökkent
a szerepébe - Jó, ha nem felejted el, hogy erõsek
vagyunk.
Ha ilyen erõsek vagytok, akkor mi szükségetek
van rám? - kérdezett maga számára is váratlanul
a férfi.
A szürketekintetû elgondolkozott, majd mosolyogva,
barátságos arccal a férfi felé fordult.
Semmi. Ne ringasd magad abban az illúzióban,
hogy pótolhatatlan vagy. Persze nagyra becsüljük az állhatatosságodat,
de pótolhatatlan ember nincs, mint az köztudott.
Nincsenek illúzióim. - mondta a férfi
mintegy sajátmagának.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. A beszélgetés
mindössze néhány másodpercig tartott.
Az ügyfeled halott. - fordult a szürketekintetû
a férfihoz. Azt hiszem, mindent megbeszéltünk.
A férfi visszatért irodájába.
Az üresen maradt karosszéket nézte, ahol egy órája
még a kopaszodó úr ült. Egy perc múlva
újra megszólalt a telefon.
Halló. - szólt bele a hivatalnok.
Úgy látom, kissé megviselte a
dolog... - hallatszott a telefonkagylóból.
A férfi a telefonáló szavába
vágott.
Hagyja ezt. Ki a következõ?
Egy mozifõnök. Nagyon ügyes legyen,
mert esze az van, csak egy kicsit sokat képzel magáról...
A mozifõnök.
A mozifõnök másnap délután
érkezett. A hivatalnokot is magával sodorva valósággal
berobbant az ajtón. A karosszékbe vetette magát, majd
kedélyesen a hivatalnokhoz fordult.
Foglaljon helyet nálunk. Persze nem bánnám,
ha becsukná az ajtót.
"Úgy látszik, ezeknek az ajtó
a rögeszméjük." - gondolta a hivatalnok, majd "vendéglátójához"
fordult - Ahogy parancsolja.
Az új ügyfél jól szabott bordó
öltönyben, kakasmintás nyakkendõben temperamentumához
képest mérhetetlen nyugalommal várta, amíg
a hivatalnok a belsõ ajtót is becsukva íróasztalához
ül.
Ezt nem fogadhatom el. - nyújtotta a hivatalnok
az íróasztal közepén fekvõ borítékot
a karosszékben terpeszkedõ férfi felé.
Ugyan, miért nem, nincs ebben semmi...
A mozifõnök elvigyorodott.
...Persze nem úgy értem, hogy üres.
Nem fogadhatom el. - ismételte a hivatalnok,
felállt, vendégéhez lépett, és kezébe
nyomta a borítékot.
Ne a vastagságból ítéljen.
Csekk van benne.
A hivatalnok visszaült íróasztala
mögé.
Nem az a kérdés. Nézze, én
tisztában vagyok vele, hogy nagy bajban van, megértem, hogy
minden eszközzel próbálkozik...
A mozifõnök felfortyant.
Ha azt hiszi, hogy megijedek a maguk leveleitõl,
akkor nagyon téved. Mitõl lennék bajban, ettõl
a papírfecnitõl, amit kiküldött nekem?! Na most
mit néz?! Hívja be az ügyvédemet, itt van az
ajtó elõtt.
A hivatalnok úgy vizsgálta tekintetével
üvöltözõ, kakasmintás nyakkendõjû
ügyfelét, mint egy idegorvos leendõ páciensét.
Várt.
Nézze, uram. - szólalt meg egy idõ
múlva - Elõször is, legyen szíves abbahagyni
az ordítozást, ami pedig az ügyvédjét
illeti, ha kívánja, behívhatja.
Bocsásson meg, hogy elragadtattam magam, de
ezt nem lehet ép ésszel kibírni. - csillapodott le
a mozifõnök, és felállt, hogy behívja
az ügyvédet.
A hivatalnok kezével megállította,
és pillanatok alatt az ajtónál termett.
Fáradjon be, ügyvéd úr, hogy
van?
Apró termetû, fürge tekintetû
emberke lépett a szobába
Hogy lehetnék, tudja milyen szakma ez? Rángatják
az embert ide, oda. Most éppen ide. - mondta panaszos hangon.
Igyekezett a megfáradt ember benyomását
kelteni, de meggondolta magát és gyorsan felhagyott ezzel
a reménytelen próbálkozással. A hivatalnok
megvárta, amíg az ügyvéd leül, és
elõveszi iratait, csak ekkor kezdett bele mondandójába.
Mint azt Önök is tudják, hitelezõik
többsége megvonta Önöktõl bizalmát,
de ami ennél nagyságrendileg veszélyesebb, a Momentum
Társaság érvényesíteni kívánja
jelzálogjogát a mozihálózat fölött.
Álljunk meg egy pillanatra - vágott a
hivatalnok szavába a mozifõnök - Mi közöm
nekem ehhez a társasághoz?!
A hivatalnok az ügyvédhez fordult.
Ügyvéd úr, segítsen, kérem.
Az ügyvéd, mintha csak erre várt volna,
azonnal belefogott ügyfele tájékoztatásába.
Fél éve említettem Önnek,
hogy a Momentum Társaság jelzálogjogot kíván
tenni hálózatunkra azért a segítségért,
amivel hálózatunk bõvítéséhez
hozzájárul. Ön akkor ezt egy kézlegyintéssel
elintézte, és jóváhagyta. - mondta, majd szünetet
tartott.
A mozifõnök kénytelen-kelletlen
tudomásul véve az elhangzottakat - jelezte ügyvédjének,
hogy folytassa okfejtését. Az arcáról fokozatosan
eltûnõ magabiztosságot felváltotta a gondterheltség.
Szemmel láthatóan összetöpörödött.
A Momentum Társaság ragaszkodik a jelzálogjog
érvényesítéséhez. Nem fogadja el a pénzbeli
kiegyenlítést - folytatta az ügyvéd részvéttel
figyelve ügyfelét, aki most már utolsó reményét
is elvesztve tanácstalanul bámult maga elé.
Mindenki hallgatott. A hosszú hallgatást
a hivatalnok törte meg.
Azt a bizonyos papírfecnit pedig azért
küldtem, hogy a hivatalos végzés kézhezvétele
elõtt legyen idejük elgondolkodni a dolgon. Amit pénzügyi
manõvereikrõl írtam, nyugodtan felejtsék el,
az csak ürügy volt. Bár köztünk szólva,
azt hiszem, ráéreztem néhány dologra.
Az ügyvéd figyelmét most az üvegfal
túlsó oldala, a pillanatonként arcot váltó
metropolisz kötötte le. A mozifõnök a hivatalnokot
figyelte, de gondolatai messze jártak.
Én egyébként nem érzem
olyan veszélyesnek a helyzetet. - folytatta a hivatalnok - Szinte
biztos vagyok benne, hogy a Momentum Társaság beérné
egy jelképes gesztussal, a mûsorpolitika kis korrekcióival,
netán egy profilváltással, vagy valamivel, ami garanciát
adna nekik arra, hogy az Önök mûsorpolitikája legalábbis
nincs ellenük. Mert szó, ami szó, az Önök
utóbbi filmjei nem voltak túlságosan hízelgõek
a Momentum Társaságra nézve.
Az ügyvéd még mindig a metropoliszt
figyelte. A mozifõnök a maga részérõl
befejezettnek tekintette a beszélgetést.
Nagyon kedves Öntõl, hogy ennyi figyelmet
szentelt az ügynek. Önnek mi a véleménye, ügyvéd
úr?
Az apró emberke összerezzent, de azonnal
rendezte gondolatait.
Úgy vélem, érdemes elgondolkodnunk
a hallottakon. Meglátjuk.
A mozifõnök felállt.
Uraim, végeztünk. - mondta most már
határozott hangon.
Kezet nyújtott a hivatalnoknak
Köszönöm a segítségét.
Már az ajtónál voltak, amikor az
ügyvéd megállt, és visszalépett a hivatalnokhoz.
Uram, meg kell állapítanom, hogy Ön
kitûnõ munkát végez.
Reggeli kávé.
Hajnalodott. A madarak jelezték, hogy a tetszhalottként
nyugvó metropoliszt perceken belül elérik a felkelõ
Nap elsõ sugarai, megérintik a hatalmas üvegtáblákat,
a külvárosi utcákat, a padokon alvó koldusokat,
és feltámasztják az ezerarcú várost.
A férfi Ninánál töltötte
az éjszakát. Az albérleti szoba ablakában feltûnõ
napkorong fénye egyenesen a lány szemébe vágott.
Nina a férfi felé fordult, és önkéntelenül
átölelte kedvesét.
Mire mindketten felébredtek, már dél
volt. Mikor a férfi észrevette, hogy a lány nincs
mellette, felkelt, és gyorsan felöltözött. Az asztalon
levõ reggeli mellõl magához vette az egyik csésze
kávét, és leült az ablak melletti fotelbe. Nina
kijött a fürdõszobából.
Hogy nézel ki, már megint?! - borult
el a férfi arca, amikor meglátta barátnõjét.
Miért? - csodálkozott a lány.
Végignézett magán, aztán
elmosolyodott.
Persze, a sminkem, ez a fixaideád.
Smink nélkül sokkal szebb vagy.
Nina összehúzta fürdõköpenyét,
leült a fotel karfájára, és rágyújtott.
Na és? Ki akar neked tetszeni? Már régen
nem érdekelsz. mondta játékosan.
Szabad kezével barátja fejét simogatta.
El sem tudod képzelni, mennyit segítesz
nekem azzal, hogy elfogadsz. - kezdte a férfi, és felhajtotta
kávéját.
Hé, nem vizet iszol! kapta fel a fejét
Nina.
Ki mivel mérgezi magát. Gyere szépen
ide.
Nina elnyomta cigarettáját, és a
férfi ölébe ült, aki rögtön széthúzta
köpenyét, és simogatni kezdte a lány combjait.
Majd este kibontakozhatsz. mondta Nina, és
miközben újra összehúzta fürdõköpenyét,
röviden megcsókolta kedvesét. Gondolt egyet és
folytatta - Én másokkal ellentétben dolgozom, ha nem
tudnál róla. mondta nevetve.
A férfi folytatta megszakított gondolatmenetét.
Ha valaki egyáltalán ismer engem, akkor
az te vagy. Vannak dolgok viszont, amikrõl még neked sem
beszélhetek. Ez van.
Nina a férfi felé fordult.
Nem számít, tudom, hogy tisztességes
vagy.
Jó neked. - jegyezte meg a férfi szkeptikusan.
Nina újra átölelte barátját.
Nekem mondod?
A bukméker.
A férfi lassan hozzászokott, hogy hivatali
telefonja idõnként megszólal, és a Momentum
Társaság képviselõje bejelenti egy új,
nagyritkán egy régi ügyfelét, ezúttal
a város egyik legismertebb bukmékerét.
A bukméker arca nyílt volt, és erõt
sugárzó, olyan emberé, aki mindig tudja, mit akar.
Úgy vizsgálta a hivatalnokot, mint egy ritka állatfajtát.
Nem tudta elképzelni róla, hogy bírhat ki akár
egyetlen órát is egy ilyen sivár szobában,
ahol az ég csak egy üvegfalon át látszik, ahol
minden kõ, fém és üveg. És sehol egyetlen
ló.
Hosszú hallgatás után szólalt
csak meg.
Olyan nincs, hogy minden hitelezõm, egyszerre
akarja érvényesíteni rajtam a jelzálogjogát.
- jelentette ki.
Néhány hónappal ezelõtt ilyen
esetet még a hivatalnok sem tudott volna elképzelni.
Pedig sajnos ez a helyzet. - mutatott az íróasztalán
egymás mellé rendezett dokumentumokra.
Ezek az emberek a barátaim,... - kezdte a bukméker,
de megszakította a mondatot - Bár az utóbbi napokban
elég furcsán viselkedtek. - tette hozzá félhangosan,
elgondolkodva.
A hivatalnok szinte látta a bukméker elõtt
felvillanó arcokat a rajtuk tükrözõdõ sajnálat,
bocsánatkérés és távolságtartás
sajátos keverékével.
Na, majd beszélek velük. - döntött
a bukméker és felállt.
A hivatalnok azonnal reagált.
Ahogy gondolja, jóember, mégis arra kérném,
üljön vissza, és szánjon rám még
néhány percet.
A bukméker visszaült.
Nos? Várom a javaslatait. - mondta.
Kíváncsi volt, vajon mit tud mondani neki
ez az ember, aki talán még életében nem járt
lóversenypálya közelében. A hivatalnok összeszedte
gondolatait. Erõsen koncentrált, nehogy kifelejtsen valamit,
és hogy véletlenül se mondjon fölöslegeset.
Tudta, hogy egyszerûen kell fogalmaznia.
A barátait felejtse el. Õket vagy megfélemlítették,
vagy nem a barátai. Ragaszkodni fognak követeléseik
azonnali érvényesítéséhez.
A bukmékert a székhez szegezték
a hivatalnok tõmondatai.
Azzal pedig feltételezem, tisztában van,
mit jelent ezeknek a jelzálogjogoknak az érvényesítése.
A Momentum Társaság kifizeti az Ön hitelezõit,
és átvállalja a jelzálogjogokat, amennyiben
Ön a jövõben hajlandó nekik, és az õ
feltételeik szerint dolgozni.
Szóval a Momentum Társaság. -
szólalt meg végül - Köszönöm, hogy visszahívott,
nagyon sokat segített.
A vég kezdete.
Hosszú, végeérhetetlennek tûnõ
napok teltek el, mire Ninával újra találkoztak. A
metropolisz zaját elnyomta a mélyen alattuk, sötéten
kavargó folyó zúgása. A nappal oly népes
park kihalt volt. A férfi a holdfényben Nina szemei alatt
felcsillanó, ezüstszínû pontokat figyelte. Könnycseppeknek
nézte õket, de Nina nem sírt.
Azt hittem, sírsz. Látod, az a hülye
smink.
A lány elmosolyodott.
Nem, nem sírok.
A férfit hirtelen valami ismeretlen rosszérzés
fogta el, meg állította barátnõjét.
Nézz csak ide. Mi van veled?
Apám meghalt. - mondta Nina.
Szólhattál volna. Mondom itt a sok hülyeséget.
Nem ismerted õt.
Ez igaz, de téged ismerlek.
A férfi magához szorította a lányt,
aki most már valóban sírt. Egy idõ múlva
letörölte könnyeit. Továbbmentek. Nina törte
meg a csendet.
Azt hiszem, apám maga kereste a bajt. Szókimondó
volt, és nem az az ijedõs típus.
Meggyilkolták? - kérdezett közbe
a férfi.
Igen. Több késszúrással ölték
meg. Egy lóversenypálya közepén hagyták.
Reggel találtak rá, rögtön felismerték.
Õt ott mindenki ismerte, bukméker volt. Voltál már
lóversenyen?
Nem. - válaszolt a férfi.
Ninának felcsillant a szeme, jó volt emlékeznie
azokra az idõkre.
Engem nagyon sokszor magával vitt, azt mondta,
hogy szerencsét hozok neki.
Idõközben elhagyták a parkot.
A metropolisz legfényesebb sugárútjára kerültek.
A férfi szembefordult a lánnyal, és megállította.
Nina, én öltem meg az apádat.
mondta egyenesen a szemébe nézve.
Ne mondj ilyet, még viccbõl se. - kérte
Nina ijedten vizsgálva kedvese rámeredõ szemeit.
A férfi továbbindult.
Ez nem vicc, sajnos nem vicc. Én öltem
meg az apádat... Az az átkozott hivatal... Nem, én
voltam, csakis én.
Már szinte összefüggéstelenül
beszélt, és egyre gyorsabban ment. Nina alig tudta követni.
Újra megállt.
Érted ezt, Nina?
Látván, hogy a lány nem érti,
vagy nem akarja érteni okfejtését, tovább magyarázott.
Nemcsak késsel, fegyverrel lehet ölni.
Rendeletekkel, intézkedésekkel, pecsétekkel, gyávasággal,
igen gyávasággal is lehet. Érted már? Én
mondtam neked, hogy gyáva vagyok, emlékszel? Nem hittél
nekem.
Nina alig tudta megszakítani barátja szóáradatát.
Nagyon kérlek, ne mondj ilyeneket. Tudom, hogy
nem vagy gyáva. Engem nem érdekel, mi történt
abban a hivatalban. Ismerlek.
Nina, te bediliztél.
A lázadás.
A Jelzálogjegyzési Hivatal ablakai fényesebben
ragyogtak, mint eddig valaha. A férfi most is pontosan érkezett.
Elsõ kuncsaftját az úgynevezett "szomszédasszony"
típusba sorolta, emberismerete most sem hagyta cserben.
Kérem szépen, - kezdte meg affektálását
a nõ - olyan nagy kívánság, ha õszinteséget
kérek valakitõl, aki a barátnõmnek mondja magát.
Nem faggatom, a pletykát gyûlölöm, de, hogy mindent
utoljára tudjak meg? kérdezte, majd a férfi együttérzésére
várva elhallgatott.
Kopogtattak.
Tessék. - szólt ki a férfi.
Az ajtón a férfi egy új kollégája
lépett be. Kezében kisebb iratköteget tartott. Alig
egy hónapja dolgozott a Hivatalnál.
Bocsánat, késõbb visszajövök.
- mondta, és már hátrált is kifelé,
de a férfi meg állította.
Gyere nyugodtan. Ugye igénybe vehetem egy kicsit
a türelmét? - fordult most vendégéhez.
Természetesen... - kezdte volna a nõ,
de a kezdõ hivatalnoknak ennyi elég volt, azonnal hátrálni
kezdett.
A férfi meg sem várva a nõ válaszát
újra kollégájához fordult.
Hát akkor, gyere beljebb. - invitálta.
A hivatalnokpalánta nagyon zavarba jött.
Ez nem olyan természetû ügy, amit
most megbeszélhetünk. Késõbb visszajövök.
- szabadkozott.
Újra hátrálni kezdett, a férfi
azonban odalépett hozzá, kivett a kezébõl egy
lapot, gyorsan átfutotta.
Hamisították az aláírásodat?
- kérdezte, úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb
dolga.
Emiatt igazán ne izgasd magad, ez már
velem is elõfordult. Hogy bölcsebb kollegánkat idézzem:
"Nálunk elõfordul az ilyesmi. Ha bármi kifogásod
van, fordulj nyugodtan a fõnökhöz. "
Ezt talán mégsem az ügyfél
elõtt kellene... - kezdte erõtlenül a kutyaszorítóba
került hivatalnok.
A férfi azonban a szavába vágott.
Ugyan már! Tisztelt ügyfelünk nagy
érdeklõdéssel hallgat minket, efelõl biztosíthatlak.
A hivatalnokpalánta felfortyant.
Ez a hivatali titoktartás megsértése!
- csattant fel, most már egészen határozott hangon.
A férfi azonnal visszavágott. Hanga azonban
halk maradt és visszafogott.
Igen? Amit az aláírásoddal csináltak,
az pedig minimum okirat-hamisítás. Vagy talán te írtad
alá?
Nem, de ezt akkor sem most kellene megtárgyalni.
- halkult el a hivatalnokpalánta.
Ennél alkalmasabb pillanatot el sem tudok képzelni.
- válaszolt a férfi.
Elgondolkodott egy pillanatra, majd elmosolyodott.
Igazad van, kevesen vagyunk. Több tanura van szükségünk.
- mondta, és már indult is az ajtó felé.
Kollégája futva hagyta el az irodát,
megtorpanásra, majd elgondolkodásra késztetve ezzel
a férfit.
Még ilyet? - fordult a férfi a dermedten
ülõ nõhöz - Miféle modor ez? Beszélek
hozzá, és faképnél hagy a mondat kellõs
közepén. Látott már ilyet?
A nõ valószínûleg nem emlékezett
hasonló esetre, mert úgy ült, mint akit a székhez
kötöztek, és egyáltalán nem válaszolt
a feltett kérdésre. Szemeit a férfira meresztette,
mint akit megbabonáztak. A férfi visszaült íróasztala
mögé.
Bocsánat az intermezzo-ért. Hol is tartottunk?
Igen. Úgy emlékszem, mélyen meg volt sértõdve,
amiért nem találtam felháborítónak,
hogy Önnek mindent utoljára mondanak meg. Remélem, engem
nem akar ezzel megvádolni. Láthatja, hogy a diszkréció
határain belül mindent megtettem, hogy a lehetõ legtöbb
információval szolgáljak Önnek.
Elhallgatott. A nõ, mikor már meggyõzõdött
róla, hogy nem figyel rá, gyorsan kisurrant az irodából.
A férfi egy idõ után behívta
következõ áldozatát. A mit sem sejtõ ügyfél
egy magabiztos, jó fellépésû üzletember
volt, abból a típusból, akinek soha nincs ideje, és
mindig siet valahová.
A férfi jelezte a belépõnek, hogy
helyezze magát kényelembe. Az új ügyfél
leült, de arra már nem volt ideje, hogy bármit is mondjon.
A megszólaló telefon beléfojtotta a szót.
Bocsásson meg. - mondta a férfi, és
felvette a telefont - Jelzálogjegyzési Hivatal... - Üdvözlöm,
már nagyon vártam a hívását... - Igen,
igen. Tehát magabiztos, de ez csak a látszat, az a rögeszméje,
hogy figyelik... - Igen. Erõsíteni ezt az érzést...
- ügyfelére sandított, aki figyelni kezdte a különös
beszélgetést - Igen. Tehát féljen is. Nem akar
vele beszélni? - Hát hol lenne?
A vonal megszakadt
Ha nem, hát nem. - tette vissza a kagylót.
Ügyfeléhez fordult.
Önnel nem akart beszélni. Pedig úgy
vettem ki a szavaiból, hogy ismeri. Ön azt csinál, amit
akar. Én ebbõl kiszálltam. Bocsásson meg, de
mennem kell. mondta, és felállt íróasztala
mellõl.
Kopogtatás nélkül nyílt az
ajtó. A férfi szürketekintetû kollégája
lépett be a hivatalnokpalánta kíséretében.
Vedd át az úr ügyét - mondta
a szürketekintetû az újdonsült hivatalnoknak, majd
az ügyfélhez fordult.
Az ügyét a kollégám fogja intézni,
elnézést kérünk a történtekért.
Az úriember elgondolkodva felelt.
Nincs miért elnézést kérniük,
régen volt részem ilyen korrekt tájékoztatásban.
Téged a fõnök hivat. - vetette oda
a szürketekintetû a férfinak.
Nekem nincs fõnököm. - mondta a férfi.
Leakasztotta kabátját a fogasról,
felvette, és egyszer s mindenkorra elhagyta az irodát.
Mire hazaért, lakása ajtaján már
ott volt a pecsét. A Jelzálogjegyzési Hivatal azonnali
hatályú végzését Nina levelének
kíséretében találta a levélszekrényben.
Mindkettõt felbontatlanul tette vissza. Elejtette kulcsait, de nem
hajolt le értük. Úgy ment tovább, mint aki eltévesztette
a bejáratot.
Epilógus
Nem tudni, mi történt vele ezután. Az arcnélküli metropolisz ugyanúgy nyelte el, mint eddig több ezer sorstársát. Fizikailag eltûnt, emlékét is gyorsan magába zárta az idõ. Nem változott semmi, sem a metropolisz lüktetése, sem a fények, sem az árnyékok. Csak egy színfolttal lett kevesebb.
- & -