Jóna Dávid
KÖTÉLTÁNC

A tejfog rég kihullt
- a fölfakadó lélek ínye
jajdult az ujabb ízre,
de az ígéretlázhoz nem idomult.

Álmában reszketett a lég.
Fulladásig kiáltott a fekhelyen,
ne enyhítsetek a sebhelyen
- szorított egy elhajított gesztenyét.

A hosszúhaj távoli sziklafal,
az idô, a mélység medre már.
A messzi túlpart szép szempár,
ki ôrült mutatványra vár.

Az álombéli vermet óriásnak látta.
Mozdulatott tett, nézte a hulló köveket.
Elindult, de elvágta maga mögött a kötelet,
- a zuhanást lasította álma.

A fehér köveken siettek hozzá,
erôsen fogták homlokát.
Ettôl a teste megnyugodott,
álmában gyakran beszélt,
ébren meg csak hallgatott.