Elindultam. Mosolygós volt minden,várt rám a sok-sok felfedeznivaló.Gondolataim olykor sétálni mentek s nem keresték a választ a nagy kérdésre: mi lesz ha egyszer nagy leszek? A vágy most ér utól:olyan jó lenne újra megtalálni a régi nagy csendeket, hallani a gyárból kiszûrôdô zenét kora délután, viszontlátni a pitypangtól sárguló árokpartot. A csendet egy kérdés riasztja el: honnan, hová?
A vidámpark varázsa, gondtalansága meghalt, csak ütött- kopott hintákat, nyerészkedô embereket, könyörgô koldustenyereket látok.
Most a rosszat veszem észre, szemem a szépre nem villan olyan tisztán. Megsokasodott az érthetetlen meg az elfogadhatatlan. Frázissá váltak a reggelek. Ébredésem szappanbuborékjait nem tudom többé a szelekre bízni, a napsugárnak ajándékozni.
Úton vagyok, ezt a filmet visszapörgetni lehet, de belôle a rosszat kivágni, s helyébe szépet álmodni nem. A vonatutazáshoz hasonlít az életem. Állomásaimon megfogalmazom, ami elsuhant. Eszembe jut, hogy viselkedtem egy kedves lányarcnak, láttam öreg párt kéz a kézben,s hogy adhatok utólag kavicsot ajándékba Neked. Az apró képek szépek. Mégis szomorú, milyen hamar megszokottá válik az elsõ virág, s madárének. A remény mégis az enyém.
Azt hiszem, újra elindulok. Sétálni fogok.
A vidámparkban ma is boldogok a gyerekek. Keresek egy szalmaszálat. Meglesem a tavaszt.