Ballagásra mentem, aztán
hazajöttem. Elgondolkodtatott.
Nem illemtudásból elsírt könnyeket vártam,
nem is érzelgôs beszédeket. Szerettem volna mosolyogva
emlékezô diákokat látni, de ballagás
helyett csak virágcsokor gyüjtögetô lépcsôtúrát
láttam.
Sajnáltam a ballagó diákokat. Az utolsó perceiktôl
fosztották meg ôket családtagjaik, akik szögletekbôl
elôugorva vakut lobbantottak szemükre.
Tehetetlen bábként, szeretteik tömegében sodródó
fiatalokat láttam, a jövô igéreteit, amint a jelen
megfojtotta ôket.
"Pantha rhei..." Mégis ôrületes forgatagként
kavargó, percenként változó világunkban
csak az ôszinte érzéseink, örök emberi értékeink
nyújthatnak kapaszkodót.
Meg kell tanítanunk az utánunk jövôket arra, hogyan
léphetnek ki a zajló élet szédítô
körhintájából, csak annyi idôre, amíg
az elmosódott, homályos foltokból újra összeáll
a szeretett arc, a nevetô szempár, akiért fölszálltál
a körhintára. Meg kell tanítanunk, még mielôtt
elfelejtjük mi magunk is...