Az egyik este csöngött a telefonom. Bizonytalan, sírásra hajló nôi hang szólalt meg, még mielôtt az utolsó lehetôséggel élne az életében, eljönne hozzám. Éreztem, a lehetôségeimhez képest hamar kell idôpontot adnom. Elkezdtem gondolkodni azon, mi baj lehet, lélekben mire készüljek fel. Nyitott voltam, már vártam.

Amikor belépett kezet fogtunk, hellyel kínáltam. Amikor elkezdett beszélni, kitört belôle a zokogás, elemi erôvel tört ki belôle: Lehet, hogy AIDS - szes vagyok! Megállíthatatlanul sírt...

Lenéztem a kezemre, most fogtunk kezet. (Persze tudom, hogy így nem terjedhet a vírus, de mégis...) Könnyein, hangján át lassan megjenetek a Philadelphia képei. Elôjöttek azok az érzések, amiket akkor, ott a moziban éreztem a filmvászonra szegezett tekintettel. Amikor nem nekem kellett kezet fognom a Fôhôssel. Amikor még megtehettem, hogy a biztonsági zónából figyeljem az eseményeket.
Újra ránézek az elôttem ülô lányra. Alig múlt 20 éves. Tekintetünk találkozik, némán kérdezi tôlem: Ha ez bizonyos, akkor is elfogadsz, akkor is embernek tartassz?
Bólintok a fejemmel, s hagyom, hadd sírja ki magát. Bennem meg tovább pereg a két ügyvéd története. (Jó, hogy erôt meríthetek belôle.)

Kínkeservesen, gyötrôdötten ültem a moziban, a helyemen mindaddig, amíg a két ügyvéd meg nem találta egymást, amíg fel nem vállalták egymást. Nagyot sóhajtottam, mégsem nekem kell ezt az iszonyatos terhet cipelni, elviselni egy olyan embert, akiben ég belül minden, aki halálos kórt hordoz. Lassan - a védôügyvéd segítségével - kezdtem megérteni, elfogadni, megszeretni Ôt. Éreztem azt az iszonyatos erôt, ami megtartotta a tárgyalás legnehezebb pillanataiban is, akkor is, amikor már érezte, -elénekelve hattyúdalát - már nem sok van hátra. Nagyonis értékeltem, hogy nem adta fel, végig tudott és akart kûzdeni nemcsak magáért, hanem a Másikért is. Szerelméért, családjáért, mindazokért, akik majd utána jönnek. Tudta mi vár rá. Felkészült. Érezte, addig ki kell tartania, míg be nem fejezôdik a tárgyalás. Amíg el nem rendezett mindent maga körül, amíg el nem búcsúzott mindenkitôl.
A harcot nem adta fel, a pert megnyerték - ketten. S az utolsó estén, a kórházi ágyon el tudott mindenkit engedni, el tudott búcsúzni tôlem, a nézôtôl is, aki ott álltam az ágyánál. Aztán a szemembe nézett, s azt mondta: Készen vagyok. Hálás voltam a szép halálért...

Mire e gondolatsor végére értem, már másképp tudtam nézni az elôttem lévô fiatal lányt. Nyugodtabb voltam, erôsebb. Több órán keresztül beszélgettünk, s búcsúzáskor melegen kezet fogtunk.

Nem sok idô telt el, amikor újra csöngött a telefon, s egy örömteli hang szólalt meg: Az eredmény negatív!
Mindketten örültünk. Bennem kavargott a világ, benne élet és halál...

Gôbel Orsolya