Az alattomos huzatban fölemelkedett az íróasztalomról a szabványméretû géppapír, s a levegõben ügyetlenül pörögve mutatta, hogy mindkét oldala üres. Elérte az ablakpárkányt, megült rajta, nem több idõre, mint amíg tart a szemközti bérház tetôgerincére szokott vadgalamb szárnycsapása, vagy ameddig leomlik a meleg hamu a cigarettámról.
Csöndesen zizegett az ablakrésben, remegtek sarkai - hosszú futás után kélnek ilyen remegések a meghajszolt ôz tomporán. Aztán siklórepülésben vetette ki magát az utcára, széles és elegáns íveket rajzolt a csenevész akác koronája fölé, egy S- alakút az emeleti ablakból ki-kicsapkodó tüllfüggöny köré, végül, akárha egy láthatatlan hintán ülne, ide-oda lebben, nyugodtan és pontosan kimérve az utca két oldalának házközét. Lassan és némán tette mindezt, a járókelôk mégis megálltak, bámulták a hirtelen fölvillant fehér lapot, amely eltünni sem akar a kémények között, de lehullani sem, az esôtôl fénylô aszfaltra. Cellulózteste a Napnál keményebben vakított, csak éppen hûvösen sugárzott, mint akinek minden mindegy, mint aki tudja, hogy a sorsa éppen ennyi. Volt valami félelmetes a tisztaságban, hiszen emberidegen emberi termék maradt; hiányzott róla egy kézírásos kusza sor, egy gyerek-rajzolta halványkék vagy mandulazöld vonal, vagy akár csak egy, írógéppel ráütött betû. A papírlap tudta, hogy ô más mint a többi papírlap: már kiszabadult abból a vonzáskörbôl, ahol mindennek célja és eseménye van.
Magányos szabadságában ott lebegett a járókelôk fölött. Meglehet, ennyi elég a sorsához.
Már elfeledtem, miért készítettem az aztalomra. Vékony, fekete rosttollal a kezemben álltam a tetôtéri ablakban s féltô tekintettel követtem szeszélyes útját. Aggódtam érte. Ahogy éles kanyarokat véve röpült, a hirtelen feltámadt szélben hol keskeny csíkká, hogy méltóságteljesen téglalappá változott - a hozzám való viszonyától függôen. Amelyrôl csak én tudtam.
Az utcai bámészoknak mást jelentett; újdonságot. Irigyeltem ôket. Irigyeltem tôlük a csodálkozást.
Ez az én papírlapom? Vegye gondjába az ég, nehogy idô elôtt bekormozódjék, vagy egy váratlan esôcsepptôl elnehezülve becsapódjon a földbe, a fodrozódó pocsolyába, a mindent letipró lábak alá. Hogy szeretem, csak most derült ki. Pedig nem a tisztaságért, hiszen azt magam akartam megcsúfolni. Hanem mert el tudott szabadulni.

Géczi János