Útközben
Varga-Tóth Csaba rovata

Egyedül vagy, álmodsz,
Oly fáradt a lét;
Fáznak a fények,
most ébredsz csak még.

Körülnézel lassan:
az utakat fújja a szél,
Hullik a bánat,
ébredj, ébredj, beszélj!

Romba dõlt házak,
sárba tiport levél,
Önzés és sebek;
mondd, miért?

Nézz körül gyorsan,
tegyél valami jót -
Egyedül vagy, élsz,
félsz, nagyon.

 Most születõ levelek erezetébe bújva várod, fessen be a fény, itasson felhõk gyermeke.
A hajnal testvérétõl, a magányos éjtõl búcsúzik; zenél a harmat, játszik vele az ébredõ napsugár. Hagyod, járjon át az élet, s közben útvesztõkrõl beszélsz. Kételyeidben keresed a barátod?
Elvisz a szél. - mondod. Fáj, ha megkarcol a világ. Igen. Tudom.
Neked mégis menned kell. Nem tudod egy helyben megvárni sem a gyümölcsérést, sem õszi esõk szomorú, szabadító érkezését, nem tudsz nosztalgiázni az utolsó, sárga repülésben.
Pedig elmondhatnád: mindent láttál így is: meglested a tavaszt, a vidám verébfészket, mesélõ gyerekarcot. Túlélted az éjszaka süvítõ árnyainak pusztítását, újraszülettél a fénnyel. Kiszínezett a sok emlék.
A régi mesékbõl ismered ezt az utat. Bejártad százszor.A Micimackót, meg a Kis herceget sose értetted, belõlük építettél garázst autóidnak. Csak most repülés közben érzed, képzeleteddel újrarajzolhatod a felhõket, s utad végén is találsz majd barátot.