Egy elme zarándokútjai III.
Langstadler Csaba sorozata 
A szavak rezgésében:

A béke - ultrabékéjében szimatolom a jövõt. Átszakadnak bennem a csontok, ahogy szívem égésében mint Gerendák hullnak, hogy a tûzbõl kivérezzen Jézus sebe...
Isten minden virágban lerajzolt, átmásolom fülemmel hangodat, hangszálam drótját megkötöm. Fölravataloznak Mária könnyei. Pezsgõ könnyeitek majd összekoccintanak új életemre. Kicsiszolt egemet Rátok hagyom, hogy meglássátok benne arcotokat, és én majd küldöm a soha nem hallott hangokat, hogy feltöltsék üres csendjeiteket...
Kivilágítom a tigrisek torkát, kidugom ujjamat a földbõl, hogy a majmok rajta ugráljanak. Megjelenek majd mint virág: hogy elkápráztassalak benneteket...S ha majd a halál lekapcsolja szempilláitokat, fogom szívetek égõit, hogy ki ne hûljön.

A tisztaság megtalált forrásánál:

Teli vagyunk kérdéssel: Miért születünk? Miért vagyunk?...stb.

Ha ezekre a kérdésekre választ kapnánk, az így nyert világot megint megkérdõjeleznénk. Találjuk meg, figyeljünk ezért inkább a Világ válaszaira.

Andinak:

A madárra aki megszületik nem figyel senki: csak az egész ég.

Rímre váló sorokban:

Tüzeket ittam
míg megvakult
napom,
Könnyeim nem bírtam
letettem egy
ravatalon.
Égõ torkom
volt a rózsa
véremet hordom -rá
Szerelmem hátha
megbocsátja.
Pillanat volt
lángra ahogy kapott
a lepke,
Az idõ nem szólt,
csak örökre elszállt
mint az este.

Kell, hogy szép legyen a dal,
különben nem lenne igaz a szó,
Úgy kell a világnak a Szeretet
mint kisgyermeknek az ennivaló.

Kell, hogy az éjszaka álmainak
a nappal valósága legyen válasza,
Kell, hogy szívem most a
szívedet válassza.