Kosztolányi
Dezsô
Akarsz-e játszani
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfôre ülni,
borból-vízbôl mértékkel
tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú ôszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragôzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprô, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretôt,
színlelni sírást, cifra temetôt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra
vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált? |
Kávéházi szavak.
Az üvegablakon át a forgalmat nézem.
Reneszánsz vagy sznobizmus.
A többiek is jönnek, mindenki hoz valamit.
Tudatos hajótörés.
Az akklimatizálódásunkat egy
novella segíti. A játék elkezdôdött.
Schiller szerint a játék a szabadság
felsôfoka.
|
|
Mértékvesztô gyermekszív,
a neveletlen fütyörészô utcaseprô vagy költô.
Az érzékek együtt zengenek
hódolva, jelzôket szaggatva, ecsetet és akkordot fogva.
Szerelem és mûvészet. A vas színû ég
alatt a költô könnyûvérû gesztusként
teliholdat álmodik, a mocsárt melyen áthalad kedveséért
formás, csengô rímbe állítja.
A kávéház tíz
centivel a föld felett.
Felnéztem, fénylett az arcuk.
A drótszálú üvegablakon át sietô
embereket lehetett látni. A hallgatóság kérdôn
nézett rám miért álltam meg.
Siettem vissza hozzájuk...
|