A tücsök nem törõdött semmi mással, csak a muzsikával. Barátja az éjszaka, sötétséggel és csenddel fonta körül. Hegedûjén csillaggyerekek hancúroztak. Nekik zenélt, s õk pulzálva köszönték a szerenádot.
A szelíd óriásárnyak lassan tûnnek, semmivé olvad a halk dal,diadalittasan érkezik a Nap, a gazda, az Élet ura. Szelet ébreszt színes szirmot nyit, minél magasabbra kapaszkodik, annál jobban vakít. Itt már nincs helye az õszinte álmoknak.
A kistücsök nem szerette a fényimádó növényt, az élõlények lármás, nyüzsgõ hadát. Nem tudott ódát zengeni. Mindig vándorolt. Szerette nézni az új csillagképeket. Gondolathálókat képzelt csillagai köré, s köszöntötte ismerõseit.
Mozgólépcsõn, állva megyünk el mellettük.
Szeretett reménykedni és vágyakozni. A pillanatoknak élt, egy-egy hangnak, villanásnak.
Vaku rögzít beállított képet.
Nem szeretett megérkezni, inkább mindig úton lenni. Alamizsnát sose kért.
-"Sínen vagyok"- Sose mondta. Tudta, ez a dal halála.
Mosolygó fagyiárus lánynak csak a fagyit lehet megfizetni.
-Szoktál ébren lenni?- Nem válaszolt. Kereste a lezuhant csillaglelkeket. Az õ meséikre vágyott.
Egyszer aztán eljöttek. Egy felhõs éjjel.
Idõsödõ arcok gyermeküknek adják át az életet.
A fehér kis csillagpelyhek halkan, sokáig dúdolták az altatót.