Útközben
Varga-Tóth Csaba sorozata
A tücsök nem törõdött semmi
mással, csak a muzsikával. Barátja az éjszaka,
sötétséggel és csenddel fonta körül.
Hegedûjén csillaggyerekek hancúroztak. Nekik zenélt,
s õk pulzálva köszönték a szerenádot.
A szelíd óriásárnyak lassan tûnnek, semmivé
olvad a halk dal,diadalittasan érkezik a Nap, a gazda, az Élet
ura. Szelet ébreszt színes szirmot nyit, minél magasabbra
kapaszkodik, annál jobban vakít. Itt már nincs helye
az õszinte álmoknak.
A kistücsök nem szerette a fényimádó növényt,
az élõlények lármás, nyüzsgõ
hadát. Nem tudott ódát zengeni. Mindig vándorolt.
Szerette nézni az új csillagképeket. Gondolathálókat
képzelt csillagai köré, s köszöntötte
ismerõseit.
Mozgólépcsõn, állva megyünk el mellettük.
Szeretett reménykedni és vágyakozni. A pillanatoknak
élt, egy-egy hangnak, villanásnak.
Vaku rögzít beállított képet.
Nem szeretett megérkezni, inkább mindig úton lenni.
Alamizsnát sose kért.
-"Sínen vagyok"- Sose mondta. Tudta, ez a dal halála.
Mosolygó fagyiárus lánynak csak a fagyit lehet megfizetni.
-Szoktál ébren lenni?- Nem válaszolt. Kereste
a lezuhant csillaglelkeket. Az õ meséikre vágyott.
Egyszer aztán eljöttek. Egy felhõs éjjel.
Idõsödõ arcok gyermeküknek adják át
az életet.
A fehér kis csillagpelyhek halkan, sokáig dúdolták
az altatót.