Ahhoz, hogy a végére érjünk, az elején kell kezdenünk, tehát: volt 1968-ban egy gimnázium, egy nagy iparvárosban, ahol már vagy öt éve a korabeli nyugati beat zene hallgatásával, és annak soha meg nem élt helyszíni jelenlétévõl töltöttem az idõt. Zenekarnak akkor is lennie kell, ha senki sem tud hangszeren játszani, hiszen már ennek demonstrálása is egy igazi nagy tett. Tehát kell egy gitár, és a külsõségekhez pedig farmernadrág. Mindezekhez csak egyikünk jutott, õ volt a vezetõ a csapatban és az osztályban. A megbeszélt próbák egyike majdnem valós tetté alakult. Vártunk az egyetlen gitárra, és annak tulajdonosára, de nem jött, így mi mentünk el hozzá. Kicsit rossz hangulatban nyitott ajtót, és szûk blokk-házi szobájába mentünk. A fétisizált gitár a falon lógott, és gazdája elmondta, hogy soha sem veszi le onnan, mert soha nem fog úgy gitározni, mint Jimi Hendrix, másolni vagy tánozni nem fogja. Ennek hatására hosszú iedig zenekarról más társaságokkal való találkozásaim idején nem esett szó, csak a zenehallgatásról. Az eredetiség elérhetetlensége állandóan lebénította dolgot.
1971-ben azonban már mozdulni látszott az ügy, mert egy régi barátom befejezve Fehérváron technikusi tanulmányait, visszaköltözött Tatabányára. A kertünk végében használaton kívülre került egy régi szénapajta. Itt hoztuk létre a Leander Klubot, hiszen a városban nagyon sok hivatalos ifjúsági klub mûködött hivatalos mûvelõdési hazákban, ez viszont nem ilyen volt. Ezen a helyen játszott volna a Neander Polenta zenekar. A név magyarázatra szorul: az eleje a neandervölgyi õsemberre utal, a vége pedig a kenyérbõl és paprikaporból gyúrt halcsali neve. A zene lényege az volt, hogy egy új õsemberstílust gyúrjunk össze. Egy próba erejéig jött össze a zenekar, és egy élére állított, tönkrement zongoránt játszottam volna, de a fa teste jobban érdekelt, mint a húrozott páncéltõke, mert kiváló zongoraágyat lehetett belõle csinálni: a mai napig ezen alszom. Igy ez a hangszer néma maradt.
1974-ben egy akácfa törzsbõl faragtam két tam-tam dobot, és egy un. fadobot, a környéken meg új hangszerek tûntek fel: pozan, tangóharmonika, és új emberek, de ez utóbbiak sajnos összehangolódni nem tudtak. Ez lett volna a Mosódeszke és Tökgyaluzenekar.
1979. új helyszín: Pomáz, ahol a doboknak már szerepük lett volna, de csak egy próba erejéig állt össze egy - így visszatekintve - szuperzenekar, a Mágikus Mészárszék (Zámbó, Wahorn, fe.Lugossi, Bernáth(y), Lois).
1987. tavasza. A Kirakatrendezõ Iskola pincéjében egy kiállítás megnyítóján játszott egy countryzenekar, akik azért lettek meghíva, mert teljes zenekari hangosításuk volt, és így a helyi iskolazenekar is használhatta, akik Dob, gitár, billenytûk, szaxofon felállásban játszottak. Koncertjük végén a felfokozott hangulathoz igazodva felvettem egy ott heverõ gázálarcot, és egy kétméteres papírcsõvel hangeffekteket fújtam a mikrofonba. Az ott álló tanárok közül is beszálltak a kezdõdõ heppeningbe. Csak a country-zenekar esett kétségbe, hogy tönkreverjük a cuccát s így rohamtempóban mentette az erõsítõket, hangfalakat. Elõször elhalkult a szaxofon, a gitár, a billentyû, a mikrofon, a végére csak a dob, a szaxofon és a gázálarcban fújt papírcsõ szólt akusztikusan. Ezekután jött az ötlet, hogy a hagyományos rock felállásba be lehetne építeni különleges hangzású, képzúmûvészetileg is jól kinézõ, épített hangszert. 1987 õsze: kiállítás Szentendrén, majd koncert az FMK-ban Budapesten, ahol azonban már hagyományos hangszerek szóba se kerültek; négy épített hangszerrel és énekhanggal indult útjára egy nagy korszak (7 év, 110 db hangszer).

A Mosolymosó Zenekar (Smilewash Band), Nehezék Csoport (Lois Ballast), Vonzerõ Zenekar (Loissymbols), Lois-Lois, Gondolatnehezék (Ballast of Mind). Ez a korszak a képzõmûvészet és zene felfogás alapján épült, az alighogy elkészült hangszereket a zenészek szinte a koncert elõtt ismerték meg, és nagyon ritkán sikerült kihasználni a lehetõségeiket. 1987-tõl 1992. végéig 50 hazai, 24 külföldi koncert, kb. 37 közremûködõ.
1993. február 27.én egy új formációval adtunk koncertet a Szentendrei Mûvházban: ez a Tundrahang (Tundravoice) korszak kezdete. Ettõl kezdve a zene a képzõmûvészet felfogásban léptünk fel és dolgoztam. Ihletadónak egy TV-dokumentumfilm szolgált, ahol egy rénszarvaspásztor egy doboz alakú, kilenc húros hangszeren játszott, hangzásában rokon a mi jelenlegi zenénkkel, és így végre kiderült, hogy mindenki építhet hangszert a maga érzelemvilágára, és azt ennek megfelelõen meg is szólaltathatja. A zenekar a kezdetek kezdetén áll még, hiszen csak egy kazettát jelentettünk meg a most már gátakat szakító zeneáradatból.

"Ez itt a TUNDRA-érzés, nem kell hozzá agyvérzés."
"Nem vágyunk mi banánfára, csak a Tundra hangjára."
"Ez itt a Tundrahang, úgy szól, mint egy agyharang."

Ha valaki megelõzte korát, egy idõ után hagyni kell, hogy az új kor utolérje, mert különben lemarad önmagáról.

Lois Viktor 1994. 11. 20.