Nagy Tibor
Magad közül a gonoszt
Magasra szerelték a kilincset, teljes testsúlyával
kellett ránehezednie, hogy kinyíljon a nehéz, helyenként
már korhadozó nagykapu. Ahogy egy hatalmas, nagytestû
madár emelkedik fel, mikor éjjeli röptére indul,
lomhán mozdult meg a kapu. Belépett, s a ház kissé
párás, meleg levegõjét egy mohó némber
leheleteként érezte arcán.
Egy másik világ volt ez, ahol az elõbbi, utcai magányát
emberek és egyéb lények láthatatlan közelsége
váltotta fel.
E pillanatban már biztosan érezte, amit
elindultakor mégcsak sejtett, azt, hogy újra találkozni
fog az idegennel. Bárhol, bármikor találkozott vele,
azonnal ráismert, bár az arcot, s az alakot nem bírta
visszaidézni maga elé, csak a szemeket, amik mint a halottaké,
semmit sem fejeztek ki. Gyermekkorában látta elõször
az idegent, s a nevelõnõ, aki nem értette, mi lelte,
elõbb egyre ingerültebben noszogatta, induljon már tovább,
mozduljon meg végre, aztán, mikor a gyermek továbbra
is szobormereven állt az utcán, és kis keze egyre
hidegebb lett a nevelõnõ tenyerében, kétségbe
esve jajongani kezdett.
Azóta minden találkozásuk nyomát vérében
hordta. Látta az idegent a város óriási, öreg
házakkal körülvett terein várakozni, távoli
hegyek sziklái között kanyargó úton közeledni,
és a hûvös templomok homályos oldalhajóiban
állni. Soha egyetlen szót sem váltottak, de tudta,
kettõjük sorsa össze van kapcsolva, mint a tükörbe
nézõ, s a tükrözött kép.
Csend volt a házban. A zuhogó esõ,
ami odakint nedvesre áztatta csizmáját, tompa, csendes
zúgássá szelídült idebent. A belsõ
udvar kövezetére a rozsdás csatornákból
itt is, ott is folyt az esõlé, hosszú évek
lerakódott mocskát mosva a falakról. A dohos lépcsõház
tövében alig emberi, nyomorék koldus feküdt, szinte
értelem nélküli szavakat motyogva maga elé. Szó
nélkül átlépett az emberroncson, aki mikor meglátta,
kabátja után kapott, s egy érthetetlen szöveg
kántálásába kezdett bele fertõzött
ajkaival.
Undorodva fordult el a koldustól, és a lépcsõ
felé indult. A lépcsõfordulókban függõ
lámpák sárgás fényében meg-megállva,
lassan vette a lépcsõfokokat, óvatosan kapaszkodva
a rozoga, rozsdás korlátba. Az emeleteken, ahol valamivel
erõsebb volt a világítás, sokáig nézegette
az ajtókra szerelt arany és ezüst névtáblákat,
amikre furcsa, idegen neveket és jeleket vésett készítõjük.
Némely ajtó mögül zajokat hallott kiszûrõdni,
de mikor közelebb lépett, ezek elcsendesedtek, így kétségek
nélkül tudta, akárkik is vannak az ajtó mögött,
szemmel tartják õt. Senkit sem látott ugyan a lépcsõházban,
de az ajtók nyikordulása és csendes csukódása
figyelmeztették rá, nincs egyedül. Eltökélten
haladt egyre feljebb.
Az utolsó, az elõbbieknél valamivel szûkebb lépcsõsor egy vasajtóhoz vezetett. A zár engedett a nyomásnak, s ahogy kinyílt az ajtó, az ajtópántokon és a kilincsen lerakódott finom por puhán hullott a padlóra.
Mielõtt kilépett volna a tetõre, már biztos volt benne, ott találja majd az idegent. Nem kellett sokáig keresnie, hamar meglátta, bár az idegen alakja, ahogy a mellén összefont karral állt egy kéménynek támaszkodva, csaknem beleolvadt az égbolt sötétjébe. Néhány pillanatig fürkészõn figyelték egymás arcát, de amint a másik elfordította tekintetét, õ sem nézte tovább. Lehajtott fejjel, arcán enyhe félmosollyal sétált a tetõ széléig. Lepillantott, aztán teljes erejébõl ellökte magát a peremrõl. Látta egy pillanatra forogni a házakat maga körül.