A filmtörténetben gyakori jelenség, hogy egy-egy populárisnak mondott, iparszerûen készített mûfajban olyan mûvek születnek, amelyek a szórakoztatás és a mûvészet tökéletes összeegyeztethetõségét bizonyítják. Így a század elején a gyári futószallagon gyártott burleszkekrõl eleinte senki nem gondolta, hogy Charles Spencer Chaplin kezében mûvészetté válik. És Buster Keaton ebbõl a par excellence "röhögés" kiváltására alkalmas mûfajból már-már drámát, vagy legalábbis tragikomédiát is képes varázsolni....
... A film a szórakoztató, a közönség igényeinek mindenképpen megfelelni akaró mûfajaiban is képes volt filmesztétikai mércével mérhetõ újításokra, a filmes gondolkodás addig ismeretlen törvényeinek a megalkotására.
Ugyancsak lezajlott ez a szórakoztatás-mûvészet összeegyeztetési folyamat a másik, a vizualitással- mozgással építkezõ kifejezési forma, kifejezési eszköz, a televízió történetében is....
... Ingmar Bergman: "Jelenetek egy házasságból" címû alkotást, mely 6 részes sorozatként került az NSZK televízióban bemutatásra, az angliai sugárzás után, az angol kritika szappanoperaként elemezte, jelezve a mûfaji szabályokat betartó Bergman mû hovatartozását... ...A másik Bergman filmsorozat, a 8 részes "Fanny és Alexander"-t már szinte minden kritika remekmûnek tartotta sõt hangsúlyozta azt, hogy a "mesélõ" Bergman megtalálta a maga mûfaját és ebben teljesedett ki elbeszélõ tehetségének teljes gazdagsága. Ezekhez a felsorolt Bergman mûvekhez mérhetõnek tartjuk, a stílust teremtõ mûfolyam. a "Monthy Pyton repülõ cirkusza" címû, közel ötven részbõl álló angol, a BBC televíziós csatorna által finanszírozott sorozatot is.

Profizmus és/vagy eredetiség?

A jelenség tanulmányozásához az eredetiség és a profizmus szemben állásáról, illetve egymást kiegészítõ jellegérõl kell szólni. Az említett filmalkotások, filmsorozatok legfontosabb jellemzõje az adott közönség mûfajon belül, hogy formanyelvileg tökéletesek, profi módon elkészített mûalkotások. Ez még nem avatja õket mûvészeti alkotássá, hisz más kritériumoknak is eleget kell tenni.
Chaplin, Keaton, Bergman, és a Monthy Pyton csoport olyan sajátos szemlélettel, életfelfogással, életfilozófiával rendelkezõ alkotók, ami elkülöníti õket a mûfajban tevékenykedõ mesteremberektõl... ..Például a Chaplin filmekben az eredetiség, a többi burleszktõl való teljes különbözõség a fõhõs "meglelésében" , "tökéletessé" válásában van. Tudjuk, hogy lassan alakult ki Charlie figurája. Elõbb a járás, majd a kulturális hovatartozását szimbolizáló ruházat, kemény kalap, séta bot jelent meg és ezzel mitikussá vált a figura. A modern világban csetlõ-botló magányos Kisember világát teremtette meg Chaplin a filmjeiben és ami a kor legfontosabb szociális problémái azonosak az általa teremtett Kisember problémáival, addig zseniális mûveket alkot. Olyan kérdéseket tesz fel többek között:
- Lehet-e munkával nagy vagyonra szert tenni?
- A modernizáció hogyan öli meg az egyediséget, az egyéniséget?
- Az azonos külsõ mögött milyen eltérõ személyiség, eltérõ értéktudat fedezhetõ fel? stb...
....Az eredetiség, a zárt és koherens filmi világ a többi felsorolt mû közös jellemzõje is, ami minden esetben a profizmussal párosulva az adott mûfajon belül sajátos mûvészeti érték megszületését eredményezte.

A humor, mint kommunikációs kapcsolat

A "Monthy Pyton repülõ cirkusza" sikerének egyik titka a nevetés lehetõségében keresendõ. Ha a klasszikus mechanizmust vesszük, akkor a filmsorozat egyes epizódjait nézve a vicc mesélés- befogadás helyzetet éljük át. A vicc kitalálója, elõadója is, a befogadója is egyrészt nevet azon, ami konkrétan megfogalmazódik, másrészt az élmény- és a gondolkodásközösség, az azonos asszociációs kultúra segíti hozzá az elõadót-befogadót, hogy egymásrataláljanak. Kommunikációs kapcsolatukban jöhet csak létre a közös, felszabadító nevetés, esetleg röhögés. A humor, a vicc olyan üzeneteket tartalmaz, amelyek a cinkosság kommunikációs kapcsolatát hozzák létre, az utalásokkal teli cinkosságot teremtik meg.
A kultúrális, asszociációs közösség, mint élmény kiváltó kontextus segíti a "Monthy Pyton" befogadását, elfogadását. Amennyiben ez nincs meg, akkor a gagjei, a témái elfogadhatatlan "ökörködéssé" válnak.

Mindenki lehet nevetséges

A "Monthy Pyton repülõ cirkusza" az Angol társadalom teljes palettáját megrajzolja. Azt a rétegzettséget, sokszínûséget adja vissza, ami a munkástól az arisztokratáig, a gazdagtól a szegényig, a kispolgártól nagypolgárig mindenkit magábafoglal. Egyetlen közös van bennük: nevetségesek, kicsinyesek és a reisman-i "kívülrõl irányítottság" jellemzi õket. Az álmaik, az értéktudatuk az etikett, a tömegkommunikáció normái szerint közhelyeket tartalmaznak, azonban mindez lényegtelenné válik a valóságban (?!), a "repülõ cirkuszban" (?!), mert boldogok, kiegyensúlyozottak és hiperaktívan cselekvõ emberek. A céljaik kimerülnek a sztárok utánzásában, a "hülye járás" újabb és újabb variációinak a kitalálásában. Szinte mindenki, egy egész társadalom a (mindenáron, értelem nélkül) cselekvés lelkes híve és kiteljesítõje.
Egyszerre válunk beavatottá és kívülállóvá, vagyis önmagunkon, szûk élettereinken értékeink kisszerûségén stb. úgy nevetünk (röhögünk, hahotázunk vagy decensen mosolygunk) hogy tudjuk ennek az ad abszurdumig itt "repülõ cirkusznak" az elemei és mûködési mechanizmusai a mi életünket is jellemzik. És ha már mindenki nevetséges, akkor senkinek sem az, hisz a világ ilyen, amilyen. Mintha a hatok (Terry Jones, John Clease, Terry Gilliam, Michael Palin, Eric Idle és Graham Chapman) azt akarnák mondani "Így éltek Ti!" (vagyis mi) és "Így szórakoztok Ti!" (vagyis mi).

A "repülõ cirkusz" hitelesítõ tényezõi

A "Monthy Pyton" a század eleji avantgarde logikával a század utolsó negyedének eseményeit elemzi. Az évtized pontos beazonosítását a nevek, események teszi lehetõvé. A dokumentum felvételek, a konkrét személyek nevei az abszurd világ hitelesítõ tényezõivé válnak és az elõbbiekben elemzett sajátmagunkra vonatkoztatást erõsítik fel. A kultúra egésze (televízió, rádió, újságok, filmek, színház, sport stb.) éppúgy bekerül a "repülõ cirkuszba", mint hogy csak néhányat említsek Linsay Anderson, Stanley Kubrick, John Schlesinger, vagy Alfred Hitchcock neve és leghíresebb alkotásainak címei. Azonban nemcsak a jelen kultúrája épül be a "repülõ cirkuszba" (természetesen a tárgyak, a mûvek a lényegüktõl megfosztottan), hanem az európai kultúrkincs legfontosabb mûvei (Mona Lisa, Az ember születése, stb.) is. Mégpedig olyan "ferdítésben", amely a modern reprodukcióra berendezkedett a tökéletes másolatokban gyönyörködõ, annak még az eredetinél is nagyobb jelentõséget tulajdonító fogyasztói társadalmainkban mindenütt megtalálható.
A hitelesítés nem csak a felsorolt kultúrális elemekkel, hanem az alkotók magánéleti problémáinak a cselekménybe szövésével is zajlik. Így azok a televíziós személyiségek, akik kisebb vagy nagyobb munkákkal halmozták el (?!) a "Hatokat", a "repülõ cirkusz" galériájába kerülnek és nem egyszer szeretettel, máskor epés humorral jellemzik õket.

"Így éltünk mi!"

A "repülõ cirkusz" abszurditása és pszichoszociológiai hitelessége nem csak az angol, a "posh brit" (az echte brit) jellemzõje, hanem az európai (horribile dictu: középeurópai) polgár számára is ismerõs és átélhetõ. Cinkosságunk nem csak azért teremtõdhet meg, mert Attilát, a hunt mi is ismerjük, vagy az említett filmeket láttuk, a filmrendezõket, stb. nálunk is emlegetik. Hanem azért is mert a bürokrácia nálunk is inkább koncentrál a "hülye járás" szabályainak, normáinak a kidolgozására, és ezen szabályok és normák betartására, mint a valós helyzeteink megoldására. Mintha a "Monthy Pyton repülõ cirkusza" dokumentumfilm lenne a hiábavalóságról, a látszatról, az ürességrõl, az értelmetlenség értelmességként való definiálásáról és hála a "Hatoknak" mosolyogni, nevetni, kacagni, hahotázni, röhögni is tudunk azon, hogy "Így él(t)ünk mi!".