A levegõ rózsaszín árnyékú lánya kísér a fák között. Leültetett egy kõ elé, hogy hallgassam a bölcs kõ elbeszélését:
Voltam, mikor Kõ se voltam, madárhanggal táplálta Isten éhségemet, s én növekedni láttam a világot, ahogy ittam. A távolság szállította az idõ építõ köveit. A felhõk, mint mamuttalpak taposták a földet, hogy az elültetett élet kihajtson. Belül atomrobbanások voltak, kívül némaság. Én, mint a víz felszínén, közöttük úsztam. Isten a hajnal fényében érintette meg ujjával szépségét. Épphogy megszülettem, úgy több milliárd éve lehetett. Csak voltam, de még nem volt testem, Isten mikor hozzám ért, kiszikrázott bennem a Születés villáma, és ez a villám megégette valómat. Amibõl lett kõhártyám. Isten szívembe úgy ültette a közelséget és a messziséget, hogy széthúzva meglássam magam benne. Egyszóval kõtestemben éreztem, ahogy lélegzik a lét, míg hitem bekovácsolta belsõ mozgássá, külsõ mozdulatlansággá. Több millió évig utána nem történt semmi. Vagyis a több millió év alatt született meg a szivárvány, születtek meg a színek. Én beráncosodtam. Isten énekelni tanította a szivárványt. Gyönyörû volt. A sugarakon áthajoltak a fák, az akkor ébredezõ nap sugarai között fogócskáztak. Engem néha felkapott a szél, s átdobott a leveleken. Jött Notosz (déli szél), Boreasz (északi szél) Zephürosz (nyugati szél) Eurosz (keleti szél); a Testvérek - és labdáztak Velem. Nem szédültem el, mert iránymutató dimenzióm mindig kiegyensúlyozott. És akkor fák olyan nagyok voltak, hogy az égnek nem kellett a földre lejönnie - elég volt ha üzent a fáknak. És aztán elkezdett mozogni az irány a Teremtés fészkében, és megláttuk, ahogy alóla kibújnak a dinoszauruszok; dimorphodonok, tarbosaurusok; brontosaurusok; platybelodonok. Gyönyörû dobbá vált a Föld, ahogy a világmindenség csillagmilliárdjában hallgatta a saurosok dobolását. Abban az idõben mindig elõbújt egy piros fiú, majd eltûnt. Õ volt a titokzatos. Nem tudtuk, hogy egyik nap Õ lesz királyunk: a TÛZ. Amikor királlyá választották, Apja, a Nap mindenkit fénybe öltöztetett, és a Föld legprimitívebb lényének kezébe rakta, hogy szemeiben világítsa meg az értelmet. Így kezdõdött az ember és a tûz szövetsége. Az ember átalakult tûzzé, pirosra festette magát belül, szemével feldúlta az õsszemérem titkát. A saurosok, mikor meglátták, öngyilkosok lettek. Íme eljött az ember, a tûz halásza, és kifogta az életet, pusztította a növényt, az állatot, felégetett maga mögött Mindent. Isten ezért a TÛZ-be zárta az embert.
Látod, szólt a Kõ: ez az én történetem, és a Te történeted is.