Shakespeare e halhatatlan veronai szerelmi tragédiája példátlanul állja az idõ próbáját veszítve eleven frissességébõl. Úgy tûnik a végtelen szerelem tragédiája minden koré, s vágyakozva, megilletõdve várnánk a csodát, hogy a tragédiából vígjáték lesz, hisz miért kell meghalnia ennek a két boldog gyereknek, akik szeretik egymást? Szerelmükért kell fizetniük mert ez az önfeledt lángolás nem tûr és nem ismer el határokat s ez az önfeledtség, ami mindent elsöpör - magában is végzetszerû. Szerelmük bûn, mert vétkeztek koruk erkölcsei ellen, nem tisztelve semmilyen tekintélyt, - írhatjuk le közismert klisét. Magukban hordozzák a lázadás anatómiáját, s a reneszánsz szabadságvágy hõseivé lesznek. Azért olyan megható ez, mert a Rómeó és Júlia talán az elsõ olyan mû a világirodalomban, ahol feltétel, érdek nélküli szerelem találkozik. Ez a szerelem azért lehet olyan tiszta, mert két naiv, az életrõl még mit sem tudó ártatlan gyermek között szövõdik. Inkább optimista lévén is azt érzem, hogy mai "kiszuperált" világunkban nem hisszük el, hogy létezhet az elsõ látásra szerelem, s kissé hitetlenkedve mosolygunk a boldogságon. De mégis el akarjuk hinni ezt a több mint érzelmes mesét, hogy aztán annál inkább a vágyakozás tárgya lehessen ez a szerelem. Talán valami negatív beidegzõdés az oka, de a közismert mûvektõl az ember egy idõ után valami újat vár, valami merészre és formabontóra gondol, ami új jelentésréteget tárhat fel és mutathat meg a mûbõl. Ha mindez nem következik be akár csalódottan is távozhatunk. Ismét sokadjára is megfejthetetlen lett valami. Mitõl maradhatott olyan friss és üde még mindig ez a szó szerelem? A válasszal adós maradt a Miskolci Nemzeti Színház produkciója is, ami semmivel sem tudott sem elvenni, sem hozzátenni az eddigi Rómeókhoz és Júliákhoz, ami persze nem baj. Hegyi Árpád Jutocsa rendezésében is összességében a sokadik Rómeó és Júliát láttuk bár voltak az elõadásnak merész, újító jelenetei. A rendezõ jelen esetben semmi másra nem törekedett minthogy a korabeli veronai utcák, árkádiák hangulatát idézve elmesélje ezt a reneszánsz mesét. A fõszereplõk kiválasztásában akaratlanul is Zeffirelli 68-as alkotásának szereplõi néztek vissza rám. Az amerikai változatban Júliát Olivia Hussey, Rómeót pedig Leonard Vhiting, Miskolcon a szerelmespárt az évadban harmadik fõszerepét játszó Bíró Kriszta, Rómeót Kuna Károly alakította. Az elõadás kivitelezésére, a "kétforgószinpados" megoldás, remek variációs lehetõségeket nyújtott /Dávid Attila mv. munkája/, mely egyszer a veronai utcát, tereit, lépcsõit, oroszlánfejes kútjait, hol Lõrinc barát celláját, Júlia hálószobáját, hol az erkélyjelenethez nyújtott tökéletes illúziót. Csodálatosan érzékletes a fény játéka, az est fáklyás fényei és a hajnal beszûrõdõ elsõ narancsszínû sugarai. A rendezõ minden érzékeltetni akar, vissza akarja adni a legapróbb hangulatokat is (reggeli madárcsicsergés, a szerelmesek elválását jelzõ pacsirtaszó). Azt kívánja, hogy a nézõ semmibõl se maradjon ki, hogy minden mozzanatában megoszthassa velünk egy beteljesedett szerelem csodáját. Ebben a forgó, színes csodában kavarog Rómeó és Júlia immár századokat átélt szerelme. Minden úgy történik, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Rómeó éli a vele egykorú fiatal ifjak életét, nyitott az érzelmekre heves és vágyakozó, szerelme Róza, Júlia pedig az engedelmes 14 éves gyereklány, akit Párishoz (Honti György) készülnek feleségül adni. De egy váratlan találkozás a báli forgatagban mindkettõjük eddigi értékrendjét semmissé teszi, - Júlia hirtelen felnõtté válva, tettét vállalja erõs, szerelmes nõ lesz - senki nem állhat útjukba. A sejtelmes reneszánsz ruhák (jelmez Zeke Edit) s az eddig takargatott erkölcsök alól most hirtelen elemi erõvel szabadul el a szenvedély, mely hatalmasabb s messze túlmutató minden másnál, s az elsõ találkozásnál már "szemérmetlen" vad csókokban forrnak össze a színpadon. Egymással fedezik fel az életet s talán el sem hiszik egymást, s önkéntelenül is érezhetõ, hogy e nagy boldogság nem tarthat sokáig. A merésznek ható ágyjelenet is még jobban kiemeli ezt a felfedezést ennek a beteljesedett érzésnek minden dimenzióját. Az erkélyjelenetben érdemes volt egy kicsit lefújni a port a jelentrõl Júlia az erkélyen áll, s nem az erkély elõtt látja meg a hozzá felkapaszkodó Rómeót, hanem mögötte tûnik fel, s meglepõdve fordít hátat a nézõknek, hogy most "Ti" sem számítotok, feledve minden itt van Rómeó! A sok mozgással megoldott jelenet némi erõfeszítést is kíván a Rómeót alakító Kuna Károlytól aki percekig függeszkedik Capuleték házának párkányán csókolva elváláskor Júliáját. Bíró Kriszta fiziognómiájában kedves, kislányos alakjában, tökéletesen megfelel a Júlia keltette alaknak. Édes, ártatlan, gyermeki, aki azonnal nõsténytigrissé változik, amint arról van szó, hogy szerelme mellé álljon. Ellentmondást nem tûrve lázad fel apja ellen, aki egyre sietteti Párissal kötendõ házasságát, s hisztisen türelmetlen is tud lenni, mikor dadájától várja Rómeó üzenetét. Rómeó alakjában Kuna Károly hihetõ, hódító ifjú, aki teljesen megrészegül ettõl a szerelemtõl. Kifordul önmagából, minden idegszálában, mozdulatában, gesztusában csak Júlia létezik. A szülõk, mondhatni úgy táncolnak, ahogy csemetéik fütyülnek, érzik, látják, hogy ebben az esetben semmit sem tehetnek, minden orvosság hasztalan. Capulet (Szegedi Dezsõ) eddigi szilárd apai tekintélye is csõdöt mondott, s felesége (Maár Ági) is magában vívódik. Szereti Júliát, s talán rokonszenvezik is Rómeóval mellett, tudomásul veszik fiúk választását, s igyekeznek elõtte aggodalmukat titkolni.
A rendezés egyébként jó, inkább humoros, operettbe, s nem tragédiába illõ jelenetei Benvolio, (Somló István) Mercutio (Szerémi Zoltán) akinek szójátékai most is megnevettetik a közönséget és Rómeó Tybalt megölése után Mantovába menekül. Júlia egyedül marad, dacol érzéseivel, már senki sem érti, szerelme követhetetlen, csak Lõrincz barát cellája, mint utolsó reménysugár nyílik meg elõtte, s vállalva mindent készülõdik a 24 órás halálra. Júlia ébred. Rómeó halott - mi történhetett? Véletlenek sorozata szakítja meg a várt csodát. Imé Isten ujja? - nem sikerült, nem teljesedhetett be szerelmük, de lelkük idõtlen tisztasága még holtukban is, teljes fényükben tündököl, s tündökölni fog.

Felbermann Monika