Már a mûhelyben éreztem, hogy az üvegessel valami furcsa dolog történik. Ilyen drága italt talán nem is ivott azelõtt. Azt viszont valószínûleg jól érezte, hogy ha az ajándékként kapott Johny Walkert hazaviszi, vagy évekig kínálós flancital lesz, vagy a felesége továbbajándékozza az orvosának.
Így hát beszélgetve a formákhoz, a felületekhez, a beszûrödõ fényhez az öreg nekibátorodott az üvegnek, és elkezdte az év utolsó megrendelését - azaz engem.
Törödött velem, még el is búcsúzott tõlem, mikor erõs kesztyûk markolásában elhagytam a szülõi házat.
A társalgóban jelölték ki helyemet. Komolyan vettem hivatásom.
Mint az emberiség jelképe, az önvizsgálat eszköze - precíz és hiteles tükör akartam lenni. Na igen, de az öntudatom mellett a tudatom is kezdett kinyílni.
A múltkoriban egy hölgy állt meg elõttem, a száját rúzsozta, majd nyugtázva mázolmányát, ruháját és válltömését igazgatta. Néhány fertelmes grimasz után egészen közel hajolt és puszit lehelt rám. Hát majd elhánytam magam!
A tükörnek pedig az ilyesmi meg vagyon tiltva. De kérem, mit láthatott bennem, hogy így tetszett magának? A következõ hasonló esetnél igyekeztem rávezetni az elõnytelenségére a hölgyet, de az sértõdve, csapkodva odébb állt:
-Torzít ez a....!
Szóval nem könnyû a tükörnek sem.
Az lenne szép , ha szembe velem állítanának egy másik tükröt.
Mostanában többet elmélkedem lámpaoltás után, s rájöttem egy látszólag egyszerû igazságra, miszerint nem ez a lényeg, hogy mit mutatok, hanem hogy mit látsz bennem.
Persze ez nem túl hízelgõ egy hivatástudattól duzzadó tükör számára.
Ja, nem is mondtam, van egy barátom. Egy vak.
Amikor esténként napszemüvegében elmegy elõttem közelebb lép, megigazítja csokornyakkendõjét, rám kacsint és továbbmegy.
Lehet, hogy a jó Isten is kapott egy üveg Johny Walkert.