Az álomképek
Nem volt nagy alvó. Valahogy sajnálta az
idõt az alvásra. Azt is bánta, hogy a nap mindössze
csak huszonnégy órából áll. Álmodni
is nagyon ritkán álmodott akkor is csak rossz és kellemetlen
dolgokról.
Most, hogy fekvõ beteg lett nem annyira az állapota hanem
a fekvés az ágyhoz kötöttség zavarta idegesítette
a legjobban. Ismerte a betegségét, a csodákban sem
hitt, tudta mi vár rá. Az egyik éjszaka mégis
kisebb csoda történt.
Sokáig egészen világosságig aludt és szépeket álmodott.
Azt álmodta:
Ilyen képeket látott álmában, így végre élvezte az alvást. Most értette meg a szót szép-álom. Nem is volt jó érzése amikor felébredt. Nagy nehezen felegyenesedett. Óvatos léptekkel a kórterem ablakához bicegett és kinézett. A nagy múltú folyó szürkén hömpölygött. A fõbejárat melletti kis parkban a fák rügyei már kibújtak, de zöldellni még csak a fû kezdett. A parkolóban eldobált cigarettavégek hevertek. A reggeli szél az elszórt papírdarabkákkal játszadozott. Egyszer csak az egyiket felemelte, megpörgette és elfújta. Az meg tovaszállt. Tovaszállt, akárcsak az álma.
Elekes László