Az álomképek

Nem volt nagy alvó. Valahogy sajnálta az idõt az alvásra. Azt is bánta, hogy a nap mindössze csak huszonnégy órából áll. Álmodni is nagyon ritkán álmodott akkor is csak rossz és kellemetlen dolgokról.
Most, hogy fekvõ beteg lett nem annyira az állapota hanem a fekvés az ágyhoz kötöttség zavarta idegesítette a legjobban. Ismerte a betegségét, a csodákban sem hitt, tudta mi vár rá. Az egyik éjszaka mégis kisebb csoda történt.

Sokáig egészen világosságig aludt és szépeket álmodott.

Azt álmodta:

  • hogy a nagyapja él és huncutul mosolyog, amikor bölcs tanácsokat ad
  • azt is, hogy a nagy füves pályán, újra támadó csatárt játszik
  • meg azt, hogy szerelmes. Iránta is így éreznek, s érzéseit viszonozzák
  • hogy zenét komponál is hozzá verseket ír
  • hogy az utcák tiszták eltûntek a kéregetõk, és az ablakokba virágok díszelegnek
  • hogy az emberek nem csak kérdeznek, de oda is figyelnek a válaszra, embertársaikra
  • hogy a televízióban, a reklámok helyett, szorgosan dolgozó embereket és kiegyensúlyozottan élõ boldog családokat mutatnak be
  • hogy a gátlástalan pénz utáni hajsza a háttérbe szorul, és ismét (újra) az emberi értékek kerülnek elõtérbe.

    • Ilyen képeket látott álmában, így végre élvezte az alvást. Most értette meg a szót szép-álom. Nem is volt jó érzése amikor felébredt. Nagy nehezen felegyenesedett. Óvatos léptekkel a kórterem ablakához bicegett és kinézett. A nagy múltú folyó szürkén hömpölygött. A fõbejárat melletti kis parkban a fák rügyei már kibújtak, de zöldellni még csak a fû kezdett. A parkolóban eldobált cigarettavégek hevertek. A reggeli szél az elszórt papírdarabkákkal játszadozott. Egyszer csak az egyiket felemelte, megpörgette és elfújta. Az meg tovaszállt. Tovaszállt, akárcsak az álma.