Az Asszony nagyot sóhajt. Arcát eltorzítja a fájdalom. Lihegve vesz a levegõbõl.
A Férfi mellette áll. Néha megtörli az asszony homlokát.
Törölgeti a verejtéket.
Ember! - nyögi elhalóan az asszony. - Indulj! - liheg. - Indulnod kell!
Jó! - a férfi sarkon fordul, felveszi kalapját és elindul. Kint süvöltõ szél, félelem.
A férfi csak megy, megy ahová küldték.
A Kép lassan tisztul a sötétbõl kibontakozik egy ház körvonala.
Nagy Kutyák rohannak felé, de botjával eltakarítja õket. Zörget az ablakon.
Ki az? - kérdi egy Hang.
Én vagyok! - feleli.
Mi baj?
Itt az Idõ! Gyere!
Gyorsan öltözik, a fogas alatt odakészítve fekete bõröndje. Fogja és indul a férfi után.
A kutyákat egy szóval elcsendesíti. Mennek az éjszakába, a hidegbe, a halálba.
Az asszonynak egyre sûrûsödnek a fájásai. Húrként feszül és fáj, és könnyezik és fáj.
Mikor jönnek már! Mikor jönnek már!
A Szobában már többen is sürgölõdnek. A férfi megszokott mozdulattal rakja össze a szerkezetet.
Mozdulatai gyorsak, még sincs bennük kapkodás.
Profi. Nem ez az elsõ alkalom.
Néha úgy érzi már száz éve csinálja.
A mozgás felgyorsul, az asszony sikolt és szül, és sikolt és szül, és szül és születés.
Fogd! Így jó! Elég a fény.
És a felvevõ, halk zümmögéssel, elindul.