Ez a bio-bomba teljesen elrohaszt, olyan, mintha leprás lennék.
Hiába jöttünk le elõle az óvóhelyre.
Tegnap találtam még egy tubus sûrített kaját, biztos ez az utolsó, be is száradt kicsit. Az asztal acéllapjához dõlve szopogattam, amikor az árnyék elvált a faltól.
Patkány volt, lassan araszolt a lábam felé, körbeszaglászott.
A gyomrom összerándult, agyon akartam csapni de már nem volt erõm.
Belémharapott. Hagytam, mert nem is fájt. Pár perc alatt végzett a nagylábujjammal.
Most hárman vannak. Késõbb biztos elõjön mind. Csendben zabálnak, nem veszekszenek. Ezek sosem veszekszenek. Egyikük, az a vöröses hátú állandóan a képembe bámul. Tudja, hogy még élek. A többieket ez nem érdekli, ide-oda rángatják a lábam. Precízek, nem hagynak egy bõrfencit sem. Nem érzem a harapásukat, sem a tubusos szar ízét, csak szopogatom.
Így eszegetünk.

Harnócz Gyula