Nem vagyok sportember. Nem bírom a rendszeres, monoton dolgokat. Az íróasztal feletti hosszas görnyedezés azonban olyan indulatokat indukál bennem, amelyektõl néha már magam is megijedek. Mikor a mondat végi pontnál kilyukad a papír, egy pillanatra megállok, abbahagyom az írást, és teszek néhány kört a szobában, mielõtt folytatnám a munkát. Ez megnyugtat, lecsendesíti a lelkemet, mintha mi sem történt volna.
Abban az esetben viszont, amikor egy határozott tollvonásnál elszakítom a lapot, tudom hogy alaposabb kikapcsolódásra van szükségem. Ilyenkor kimegyek a nagyanyám kertjébe fát vágni, hasogatni. Viszek fejszét, fûrészt, miegyebet, különbözõ méretekben, nehogy alulmaradjak a rönkökkel vívott küzdelemben, vagy nehogy túlságosan könnyen boldoguljak velük.
Egy ilyen favágás közben gondolkodtam el azon, hogy a fejszével és a fûrésszel nemcsak fát lehet vágni, hanem a fejszével a fûrészt és a fûrésszel a fejszét is. Az sem mellékes, hogy az a nagy tuskó, aminek a feldarabolására fogtam, alkalmas arra, hogy tönkretegyem vele a szerszámokat, nem beszélve arról, hogy mind a fejsze, mind a fûrész, mind a rönk alkalmas az életem kioltására is. A felsorolt mûveleteknek pedig vannak közös és eltérõ vonásaik. A közös az bennük, hogy mind csak az én közremûködésemmel jöhetnek létre, a különbség pedig, hogy közülük csak egy normális /ez az egy dolog pedig a favágás/, a többi ellentmond a józan ész logikájának.. Én pedig természetesen fát vágok, hiszen normális vagyok.
Normális. Igen, normális. Mindenesetre sokkal normálisabb, mint ez a hülye macska, aki itt ül, és számolja a fejszecsapásokat.

Jenõ bácsi teavajat szokott venni hagyományos vacsorájához, a vajas-sós kenyérhez,amelyhez sokkal inkább anyagi helyzete, mint ízlése miatt ragaszkodott, és szintén ezen okokból kifolyólag nem margarint vagy halvarint vett, hanem mint említettem - teavajat.
Régebben pirospaprikakrémet is nyomott kenyerére, de leszokott róla. Bosszantja, hogy - bár sosem mondják be konkrétan sem a rádióban, sem a televízióban, és az újságok sem írják meg - állandóan emelkedik a Piros Arany ára. Ahányszor csak vásárolni ment, mindig többet fizetett érte néhány forinttal, mint elõzõ alkalommal. A só, amely a vajas kenyér tetején a paprikakrém helyét átvette, olcsóbb volt, és tovább is tartott. Nem kellett olyan sûrûn szembesülnie az inflációval.
A vacsorakészítés a következõképpen történt nála: elõször szelt a kenyérbõl, aztán kicsomagolta a vajat, majd megfelezte, aztán a felet is megfelezte, a negyedet is, végül a negyed felét is. Ennyi a szokásos adagja, illetve az eddig megszokott, mert ezentúl ilyen luxust nem engedhet meg magának, változtatnia kell fogyasztási szokásain.
Igen ám, de ha lecsökkenti, akkor már nem lesz elég ahhoz a karéj kenyérhez, amitõl már eddig sem lakott jól, és amit így is gondosan odafigyelve kellett megkennie, hogy rendesen be legyen fedve. Rövid töprengés után eszébe jutott egy cikk, amit valamikor olvasott.... Igen, talán ha alaposabban megrágná a falatokat, akkor már a szájában, a nyállal megindulna az emésztés és többet tudna hasznosítani a szervezete az ételbõl.
Ezek után a tettek mezejére lépett. Elõbb a kenyérbõl csippentett le egy darabot, aztán óvatosan megfogta jobb kezével a kést, ballal pedig a már olvadni kezdõ vajszínû zsiradékkockát, és nekilátott... De jaj! Nem tudta úgy megfogni - lévén a vaj már olyan kicsi - hogy bele ne vágjon az ujjába.
Ha húsz centivel feljebb vágnám el, vége lehetne ennek az egész... - gondolta elkeseredetten. Bár nem ereket kellene itt elvágni, és fõleg nem a sajátomat. Aztán elõvett egy gyûrött zsebkendõt, és bekötözte vele a sebet, majd a deszkára olvadt kis, véres vajpacnival megkente a másik kenyérszeletet. A végeredmény elég gusztustalan lett, de nem kellett besózni, a színe pedig olyan volt, mint a régi szép idõkben, mikor még paprikakrém is volt rajta.

Csikor Ottó