Szikrázol smaragd-fényes ragyogásban,
Álmos bénultságban rajongva szárnyamon,
Sebesen sóhajtva, leselkedõ szivárvány alatt.

Zengel szebbet, magamnak gyûjtök pár akkordot,
Magasba szárnyalás, keresve, megpihenve,
Bûvöddel elégedve, mohón szelídítve.

Mezõkön suhanva, kristály esõn szállva,
Elszakadtan, egy fém-folyamba ringva,
Lágy, izzó szemek sugarát figyelve.

A folyó tükörben feléd tartva ezer fénylõ, oda nem érõ csillag hídja,
Sodródó, lélegzõ moraj, mindkettõnket felkeltõ rezgésben,
A metszõ hidegben a forró lehelet belesüppedése.

Az üvegen táncoló pára fényesõje,
Zúgós betûkben megírt teleszórt szavakkal,
Mesés plakátbarátném kedves, hangtalan, szerelmes sorai.

Egy zúgás után busz pihen el a mû-világ öblében,
Elragadt pillantásom visszaszáll az igazabb mesére,
A hullámokon járkáló szalmavágyra, felette éhes érzések.

Megjátssza magát morgásával a város,
Szívtelen kezével vagdalja kibomló szárnyam,
Beleszólna zajával, metszõ füttyeivel, a teljes idõvel.

Most nem engedek, most egy röpke fogoly vagyok,
Kedvesen tartanak, szelíden, kabátom redõibe bújva,
Kezemben égõ mámorom, kezedet fogva.

Már hazafelé tartva lángoló tenyerem hevével,
Szomjasan ajkadra tenni szemem lázongó sugarát,
Megtartva téged törékeny üvegként, érintetlen.

S a hó hull sejtelmes megadással, teljesen tudatlanul,
Szikrázó életünk ártatlanul, olvadtan, erõtlenül,
Elhullatott titkaink, a sikertelenné nyújtózott szerelmünk.