Nem látom az úttól, merre menjek.
Indul a vonat... Sorompóarcú emberektõl tudakolom az útirányt.
Olyan furcsa. Senki nem tud "csak úgy" mosolyogni. A gyerek megfelel, a felnõtt behódol és behódoltat, vagy ha nem, hát alkut köt, a színész színészkedik, a költõnek írnia kell.
Már régen elhagyott a csend. Nem tudom most miben rejtõzik. Keresem nyugtalan. Magam.
Ha járom a bejártat, taposom a kitaposottat - a biztonság nagy úr - nem találom azt, amiért érdemes lenne elindulni. A megvívott csaták utáni csend, nem az enyém. Fekhetnék hûs fenyõerdõ puha tûrengetegére, de kínzó a maradás. Amikor nem tudom élnek-e körülöttem az emberek, akkor nem hagyhatom, hogy belém sugározzák lezárt útjaikat, sorompó szabdalt életüket.
"Az vonz ami megfizethetetlen", amit nem idéznek fel szavak, a megismételhetetlenségre vágyom. Áradó folyóban úsznék, magányos farkasként kóborolnék, akár a semmibe, nem törõdve azzal vajon visszatalálok-e. Választani a beláthatatlant, keresni azt ami csak nekem szólal meg, nekem adja át magát; ezt kéne megosztani.
Útközben nem érezlek. Nézlek úttalan. Hozzád képest suhannak el erdõk, tanyák. Egy-egy képbe sûrûsödik a világ. Sokszor érzem nincs semmi amit hozzátehetnék, s általa változtathatnék...
Azt se tudom merre halad a vonat.