A csendet elõször - a kamaszkor végével - a bizánci, majd az orosz ikonokban; késõbb a reneszánsz munkákban (pl. Giorgione A vihar elõtti tála vagy Donatelló festett fája a velencei Santa Maria dei Frariban, a Keresztelõ Szent János arca); s legutóbb, hat-nyolc éve a kertemben!
Belefülelni az összpontosításokba, ahol hallani, hogy nagy, nyugodt a csend. És semmi tunyaság, elomlás, de bizalom, akarás, figyelem és türelem, egytömbben. Lépegetni elõre- hátra, figyelni az erõk pilléreit és a szabályt, ahogy metszi és újraformázza: magát.
Van benne teátralitás - ha tudom, kinn és benn egyszerre. És még sem. Létezik az a dimenzió, amelyben az ambivalenciák nem azok.
A csendben: azonos lennék?

Géczi János