Naponta szenvedjük hiányát észrevétlenül.
Akarattal észrevétlenül.
Mindenhol máshol keressük gondjaink, fájdalmaink okát és azok megoldását, pedig olyan közel van sokszor a megoldás bajainkra.
"Furcsa zaj a csend, furcsa hang a csend" énekelték a Vígszínház színészei Presser darabjában jó néhány éve. A "30 éves vagyok" egyik sugallata számomra az volt, hogy ha tudsz egy kis csendet tartani magadban sok minden rendbe jöhet.
Furcsa zaj a csend, talán épp ezért ritkán merjük meghallgatni. Pedig nélküle nem létezne sok minden. Nem lenne értelmes beszéd, melynek ritmusát, rendjét, értelmét a közte levõ, sokszor észrevehetetlen csendek adják.
Nem lenne nélküle zene, amelyben a szünet nem ürességet és semmit hoz magával, hanem a termékenyítõ, és a hangot kiemelõ csend teremt: muzsikát, gyönyörûséget, csodát! A csend nem szétdarabolja a hangokat, hanem összeláncolja.
Furcsa hang a csend, és mi félünk tõle. Azt hisszük süket és értelmetlen. Pedig a csendben fogan a Gondolat, a zajban a plágium.
Félünk tõle, mert a csendben mindenki egyedül van.
S mi félünk egyedül.
Magunktól.
Hogy végre szóba kellene állnunk.
Magunkkal.
Magunkról.
RÓLA!

- chl -