Valamikor volt a tett.
Abbõl lett a gyûlölet.
Ebbõl pedig szeretet.
S a világnak vége lett.

Semmi sem rosszabb a semminél - mondta - s aztán elindult lassan a Fény felé és mire megvirradt, õ megszületett már. Gyûrött volt mint egy lepedõ, s az egyedüllét oly rettentõ, csak Csendfivér volt ott és testvérbátyja a Fény. Összehívta az embereket és halkan így szólt: Szeressetek, hisz testvérek vagyunk itt-e Földön. Az emberek akkor meghallgatták, majd utána jól bezárták, ki hallott még ilyet lent a Földön... Mikor úgy érezte végleg elfáradt már és Isten is elfordult tõle talán, újabb fohászt küldött fel az égbe. Istenem kérlek adj erõt, ha gyönge volnék, hogy elvégezzem a küldetést amit rám te kimértél , a Földön annyi még a gond, hogy kéne újabb ezer év, nem bánom utána jöjjön a keresztrefeszítés!
Hallgatott az égi szóra az embereket összehívta egy nagy dombra, s a Csendrõl mesélt és a Fényrõ. Válaszul elküldték háborúba, gyönge lábát törte durva bakancs, minden halállal egy kicsit õ is meghalt. S a gyûlölet után a feltámadás illúziónak tûnt és nap nap után a vágy meg a remény maradt csupán... Mikor gyanúsnak látszott már minden mese, tûnõ mosoly volt tekintete, mert hitte, hogy sorsunk megtörni most, s ott leszünk erõsek hol a csont összeforrt, s a bukás sem több, mint egy vesztes csata, hol a zsákmány csak álmok romhalmaza.
Áldott Csend jött a nagy harc után és virágot virágzott minden virág, mikor összegyûlt a nép a hegy lábánál. Asszony és férfi és fiú és lány, mentek a dombra a kereszt alá. Elbújt a Fény