Csend és Fény
Valamikor volt a tett.
Abbõl lett a gyûlölet.
Ebbõl pedig szeretet.
S a világnak vége lett.
Semmi sem rosszabb a semminél - mondta - s aztán
elindult lassan a Fény felé és mire megvirradt, õ
megszületett már. Gyûrött volt mint egy lepedõ,
s az egyedüllét oly rettentõ, csak Csendfivér
volt ott és testvérbátyja a Fény. Összehívta
az embereket és halkan így szólt: Szeressetek, hisz
testvérek vagyunk itt-e Földön. Az emberek akkor meghallgatták,
majd utána jól bezárták, ki hallott még
ilyet lent a Földön... Mikor úgy érezte végleg
elfáradt már és Isten is elfordult tõle talán,
újabb fohászt küldött fel az égbe. Istenem
kérlek adj erõt, ha gyönge volnék, hogy elvégezzem
a küldetést amit rám te kimértél , a Földön
annyi még a gond, hogy kéne újabb ezer év,
nem bánom utána jöjjön a keresztrefeszítés!
Hallgatott az égi szóra az embereket összehívta
egy nagy dombra, s a Csendrõl mesélt és a Fényrõ.
Válaszul elküldték háborúba, gyönge
lábát törte durva bakancs, minden halállal egy
kicsit õ is meghalt. S a gyûlölet után a feltámadás
illúziónak tûnt és nap nap után a vágy
meg a remény maradt csupán... Mikor gyanúsnak látszott
már minden mese, tûnõ mosoly volt tekintete, mert hitte,
hogy sorsunk megtörni most, s ott leszünk erõsek hol a
csont összeforrt, s a bukás sem több, mint egy vesztes
csata, hol a zsákmány csak álmok romhalmaza.
Áldott Csend jött a nagy harc után és virágot
virágzott minden virág, mikor összegyûlt a nép
a hegy lábánál. Asszony és férfi és
fiú és lány, mentek a dombra a kereszt alá.
Elbújt a Fény