Hajnal óta nyugtalanul forgolódott az ágyban. Mostanra tudatosult benne, hogy valami megváltozott körülötte, valami nem ugyanolyan, mint amilyennek megszokta.

Felkelt, s a sötétben az óráját keresgélte. Mielõtt felkapcsolta volna a világítást, szorosan összeszorította szemét, csak lassan nyitotta ki újra. Az órája egyáltalán semmit nem mutatott. Forgatni, nézegetni kezdte az órát, és azon tûnõdött, egy ilyen kis szerkezet hogyan lehetne egyáltalán képes az idõ mérésére. A kormányzótanács rendeletének megfelelõen ezen az egyen kívül õ sem birtokolt másik órát. Lassan lépett az ablakhoz, óvatosan kinézett. Az ablakokat tilos volt kinyitnia, kitekintve pedig alig látott valamit a mocskos levegõn át.
Ahogy elfordult és ellépett az ablaktól, egy csapásra kitisztultak gondolatai, megtalálta az okot nyugtalanságára. Szokatlan halotti csend vette körül.
Sem a közeli üzem állandó zúgását, sem a közlekedés hangjait nem hallotta. Ismét az ablakhoz ment, az üvegre tapasztotta a fülét. Hiába erõlködött, semmit sem hallott. Ugyanígy hallgatózott a falakon, sõt a padlón is, de az eredmény ismét ugyanaz volt.
Azon gondolkodva, mi is történhetett, megszokott mozdulattal kapcsolata fel a rádiót, hogy talán megtudja, mi az, amirõl megfeledkezett. Semmi. A készüléken egyetlen gomb volt csupán, a fel és lekapcsolásra. Tilos volt más rádióadót hallgatni a központin kívül. Talán valamilyen ünnepnap van, s még a rádióadás is szünetel, jutott eszébe. Elerõtlenedett a gondolattól, hogy esetleg már ott kellene lennie, de õ mégsem jelent meg a központi ünnepségen.
Egyre nyugtalanabb lett, de szinte megkönnyebbült, amikor arra gondolt, talán vele, és nem a környezetével történt valami. Vagyis talán megsüketült az éjjel. Ez persze bolondságnak tûnt, alvás közben hirtelen megsüketülni, de hát ki tudhatja. Fogott egy poharat, és kimért, színpadis mozdulattal elejtette. A pohár csörrenése durván törte meg a nyomasztó csendet. Büntetésre számíthatott ugyan a használati tárgyak tönkretételéért, de hogy biztos legyen abban, nem csak képzelte a csörrenést az elõbb, egy másik poharat a lakás legtávolabbi falához vágott. Az érzékszervei azonban, úgy látszott, nem hagyták cserben.
Úgy határozott, amilyen gyorsan csak tud, elindul szolgálati helyére, és megpróbálja kideríteni, mi történt.
Sietve felvette egyenruháját, félve kilépett a lakásból. A néma lépcsõházban tompán kopogtak lépései. Senkit sem látott az utcán és ez végképp megmagyarázhatatlan volt neki. Nézelõdött egy darabig, aztán szinte lopakodva indult el.
Sem útközben, sem a munkahelyén nem találkozott senkivel. Szabadon, bár félve barangolt a máskor szigorúan õrzött épületben. Nyitva talált minden ajtót, azokat is, amelyeken neki és a hozzá hasonlóknak sosem volt szabad belépniük. A vezetõtanács irodája elõtt megállt. Hosszú percekig tétovázott, majd minden bátorságot összeszedve kinyitotta az ajtót.
A szobába lépve iszonyú erejû fény vágott a szemébe, s õ egyszerre megértett mindent.

Nagy Tibor