Nagy
László
TEREMTÉS
Izzadt fákon hált a tenger,
Mellén még vérzett a seb,
Az IDÕ még lehelte a parazsakat,
mikor a szikla lépett egyet.
a CSODA utolsó már elosont,
bent dübörgött az elzárt bilincs,
példás rend sarkította a szilárd
elhatározásokat
mikor kopogott a TAG;
belépett a szélbe: ölén arany-penész
csikordult: a REMÉNY folyama
gipszmintákat rajzolt a boldog bûnbe.
Teherbe estem, intett,
és kirakták a kamionokat.
Magas ma a lépcsõ, csóválta a fejét,
és lecsavarta fejérõl a hõmérõt.
Ha szerdán nem jönnek értem,
feladom magam egy borítékban,
válaszolt az ÚR, és visszatette zsebébe
a kalapácsot.
/1995./
|
"És
megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé
azt; mivelhogy azon szûnt vala meg minden munkájától,
melyet teremtve szerzett vala Isten." (1 MÓZ.2.,3.)
A Teremtés elõtt és után,
csend áradt szét a világon. De mi a különbség
e két csend között? Az elõbbi puszta némaság,
az utóbbi növekvõ morajlás. Az emberiség
mindig is érzékeny volt a mindenkori istenségre. Sokszor
hevesen reagált a Vele való dialógusok során,
sokszor visszaélt az Általa nyújtott lehetõségekkel,
sokszor félreértelmezte az Õ szavait.
Legyen az ember ateista vagy buddhista, muzulmán vagy keresztény,
mind teljesíti az Úr parancsát: szaporodjatok és
sokasodjatok! A csend moraja pedig nõttön nõ: elnémulunk,
mert egyre kevésbé értjük meg egymást
beszélgetéseink során, és elnémulunk,
mert egyre kevésbé értjük meg Istent, a Vele
való beszélgetéseink során. A növekvõ
csend - meg nem értés. Ez a csend kaotikus ordítozás.
Ez a csend végeláthatatlan türelmetlenség, melyre
a jóakarat türelmesen is csak tombolva, felháborodva
válaszolhat; haszontalanul.
|