Már az õsember is viselt álarcot, amikor fejére tette az elejtett zsákmány bõrét, a kameruni törzsi varázsló az antilop- és krokodilusfejbõl kombinált álarcot. Az új- guineai sámán viszont gonosz arckifejezésû maszkot ölt; a kínaiak pedig az óév utolsó napján rémítõ sárkányképpel vonulnak végig. Hogy miért? Semmiképpen sem azért, hogy az ismeretlenség homályába burkolóddzanak. Sõt inkább szeretnének megmutatkozni, de nem mint gyarló, halandó, esendõ emberek, hanem mint erõs, félelmetes egyének. Hogy a rossz szellemek hanyatt-homlok meneküljenek, õk maguk pedig a nagy, jó szellemekkel azonosulhassanak. Ahány civilizációt, kultúrát vizsgálunk, valamennyi történetébõl ránk mered egy torzképû arc: az afrikai és óceániai népek táncmaszkjai éppúgy, mint a pápuák álarcos duk-duk táncának kellékei, az ógörög, kígyófürtös, nyelvét öltögetõ Gorgó-fõ, vagy a szarvas, szõrös mohácsi busóálarc, vagy az aztékok és inkák csiszolt kõálarca, melyet bálványszobraikra tettek. A telet, esetenként a különbözõ betegségeket, az országos csapást, éhínséget akarták ezzel elûzni. Vagy pedig éppen valami jó szellemet kívántak megidézni a sámánok, a jósok, a varázsló papok.

A halotti maszkok talán az álarc legõsibb fajtái. Nemcsak az elhunyt vonásait õrizték meg ezzel az álarccal az utókor számára, hanem így könnyebb volt az elhunyt szellemének felidézése is. Aki hordta, az kapott egy darabot az eltávozott szellemiségébõl, miközben ez meg is védte a halottaktól. Kezdetben - az egyiptomi mûvészet egyik jelentõs állomásaként fából készítették el, majd megfestettek. A görögök - ahogy a peruiak is - már fémet is használtak, ezüstöt, aranyat. Az athéni múzeum arany Agamennon-maszkja valószínûleg tényleg híven õrzi Elektra apjának bölcs vonásait. Karthágó romjai között például égetett agyagmaszkokat találtak, igen pazar festéssel. Az aztékok vörösréz lárvákat tettek halottaik arcára. Az észak-amerikai õsi sírokban pedig kagylóhéjakból készült álarcok õrzik a halottak vonásait. Sõt Szibéria egyes népei már igen korán gipszet használtak erre a célra.
Ady Endre halotti maszkja immár minden rituálé nélkül készült. Ennek egyetlen célja a kegyelet. Hogy megõrizzük az elvesztett személy utolsó vonásait.

- mondta Shakespeare, és bizony az õ darabjaiban ugyancsak se szeri, se száma az olyan álruhás, álarcos jelenteknek, ahol az álcázás okozza a konfliktusokat. A színházi világ álarcai különösen a távol-keleti elõadásokban élnek mindmáig. De nemcsak az ókori, görög színházakban hordtak a színészek stilizált, nevetõ vagy síró, szigorú vagy vidám álarcot melyet egyébként vékony falemezebõl készítettek, amit azután gipsszel vontak be, és még szakállat, hajat is ragasztottak rá. A középkori színjátszásban Spanyolország és Franciaország utcai komédiáiban minden egyes szereplõnek meg volt a maga maszkja. A mosdatlan szájú, mindig vigyorgó, fehérre meszelt képû szolgától, a görbe, nagyorrú, együgyû pofát vágó púpos polgárig, a bávatag, ám jóindulatú, de kapzsiságáért mindig rászedett kereskedõtõl a mindenki eszén túljáró, harcias képû katonáig.
Hogy miért alakult ki a színházban az álarc viselete? Nos, a görög kerek arénákban, az emberi arc a távolság miatt alig volt látható. Ezért a megnagyobbított fej, a stilizált vonások hordozták az árnyalt színészi arcjáték helyett az üzenetet. A másik praktikus ok az volt, hogy már az ógörög drámákban is voltak nõi szereplõk. De nem voltak nõi színészek, sõt asszonyszemély nem is léphetett színpadra. Egy borostás férfinak pedig maszk nélkül ki hinné el, hogy õ Antigoné? Egyébként praktikus módon ezekbe az álarcokba szócsõ is be volt építve, mely felerõsítette a mondanivalót.
Késõbb az álarc egyszerûen a csepûrágók napi kifestését pótolta, és a maszkmester sem volt keresett állás.

Az esti Szent Márk tér rózsaszín fényei mellett fáklyák és gyertyák világítják meg a csodálatos kosztümöket, a tollas kalpagokat, a fekete köpenyeket, a háromszögletû kalapokat. Ha Velencében karnevál van, megáll az idõ, és mindegy, hogy a reneszánsz korában, a barokk idején élünk-e vagy a XX. században. Aki komolyan veszi a farsangot, az álarc nélkül ki sem megy az utcára.
Ahogy a világon mindenütt, a karneválok idején visszatér az õsi rítus, az álcázások, a maszkok divatja.(A brazil karnevál õrjöngõ forgataga, Nizzában a Karnevál hercege is álarc mögé bújik. A sok német és osztrák város bohóca ijesztgeti egymást a különbözõ maszkokkal, és a spanyolok is álarcban vonulnak fel a fény és pompa ünnepén.)
Persze, a leghíresebb mégiscsak Velence, hiszen farsang táján a város szimbóluma lesz a maszk. Egy 1790-bõl származó itáliai útleírás szerint "A maschera-öltözék néha szürke, de leggyakrabban - szinte mindig - fekete velencei köpenybõl áll: a köpeny selyembõl van. A fejre fátyolból és fekete csipkébõl egy pici kámzsát tesznek, ennek bauta a neve. Az arc többi részét fehérre festett álarc takarja, ezt voltonak hívják, ami elfedi az arcot, de a szájat szabadon hagyja. Az egészet a kalap tartja, amelyet rendszerint fehér tollbokréta díszít."
És ezek az alakok máig szembejönnek velünk február napjaiban, a lagunák városában.

Issekutz Erzsébet