Maszkok

Kilenc óra ötven van, és nézem, ahogy a buborékok méltóságteljesen lebegnek felfelé a sárga, habzó folyadékban, és kezd már hiányozni egy cigaretta a számból. Jólesne most egy HB, csak utálom a füstöt magam körül, meg néhányan azt mondják, káros is.
Lassan, megfontolt, mondhatni filozofikus kortyokkal próbálom kiélvezni a folyadék ízeit, minden kis ízdarabkáját megforgatom a nyelvemen.
Közben felteszem a maszkot - egy elnyomott, tehetségtelen közhelyíró maszkját - cigarettára gyújtok, sört iszom, és borzasztóan el vagyok szállva a világfájdalomtól.
A ruhám is fekete....
Valójában csak nézem a lányt az optikán keresztül beesõ fényben. Kutatom a pórusait, vajon a haj szétszabdalt vonalánál nem látom-e õt elõbukkanni a maszk mögül, legalább egy hajszálnyi kis bõrfelületet.
A Pentacon Six 2,8/80-as Biometárja /Carl Zeiss, ezt ne felejtsük el!/ engedelmesen rajzolja a matt üvegre a vörös, telt ajkak apró kis repedéseit, a kiszõkített finom kis szõrszálakat az orr alatt, s a közönyös, hideg, kék szemet, amely némán, rezzenéstelenül néz az optikába, tudom, az ujjamra figyel, s nagyon várja már azt a halk, leheletnyi zajt, amikor a vászonredõnyzárak a másodperc 250-ed része alatt lerohannak a film síkja elõtt. Egy pillanatra elsötétül a keresõ, majd a tükör visszatér a képtérbe az objektív csiszolt lencséi mögé, s a zajra az arc a lencsék másik oldalán ellazul, megmozdulnak az izmok, elernyednek, és a félrecsúszott maszk mögött ott van a hétköznapi lány.
Tudom, az emberek többsége nem viselkedik természetesen a kamera elõtt, hiszen ez a misztikus, titokzatos tárgy csiszolt üvegfelületekbõl és rejtélyes fémlapocskákból összerakva képes arra, hogy énjük egy részét elrabolja, magába zárja, hát maszkjaik mögé bújnak védelemül.
Míg a lány pihen megkönnyebbülten, hisz biztos abban, hogy vége már, lassan új 6x6-os filmdarabot húzok a felajzott redõnyzárak mögé, a tükör az utolsó lencsetag mögé süllyed hangtalan, hogy a gyûrûsujj egy könnyed, könyörtelen, léha mozdulata után újra felcsapódjon a tükörakna mattüvege alá, s fekete háta alatt utat engedjen a lamellák között beomló fénynek.
- Ez rossz lesz - mondja gyorsan, majd visszabújik a maszk mögé, mely számára oly elõnyös: egy festett, kemény nõ arca néz rám közömbösen.
Szép nõ, szép arc, tudja, hogy szép, hogy szép maszkja van bõrbõl és festékbõl összerakva, s ha pillantása ölni tudna - megvet roppantul az elõbbi mozzanatért - már kiömlött belekkel feküdnék a gép mögött.
- Csak véletlen volt - mondom halkan összetörve a szégyentõl, hogy ilyesmi megtörténhetett, s látom elégedett, fölényes mosolyát, ahogy maszkja képére néz.
Tetszik neki, hogy élesre sikerült és a világítása sem rossz. Mondtam neki, hogy ez nem automata, s míg kiment, hogy kecsesen võlegénye Volvójába szálljon, én felakasztom a képet a falra egy megszeppent kislányról.
Valahol azért én is szeretnék egy Volvót.