Álarcaim bizony vannak. De kinek nincsenek? Kimegyek az utcára, s a rám jellemzõ öltözködési stílussal megszokott része vagyok kisvárosunknak. Ilyennek látnak kívülrõl. Szomszédasszonyaim nem is törik a fejüket, milyen lehetek belülrõl. Van, aki igen. S próbál megfejteni. Mit lát? A külsõ maszkot. S mit érez? Van belsõ maszk is? Ugyanolyan vagyok otthon? Ahány helyzet, annyi maszk? .... Megtetszett egy kalap. Felvettem, s más ember lettem tõle. Gõgösen vonultam pár percig, aztán megijedtem, mert azt hittem, mindenki engem néz.
... bakancsot húztam, s utána máshogy mentem az utcán.
... sálat kötöttem lazán a nyakamba, s laza léptekkel indultam a lépcsõknek.
S közben mindig én voltam.
Mosolyogva beszélgettem, vidáman köszöntem.
S közben sírtam belül.
Ki vagyok én? Hányféle vagyok? Hányféle maszkot cserélgetek naponta? S este, mikor itt ülök a papír mellett, akkor is van rajtam álarc? Ilyen vagyok? Látott már valaki maszk nélkül? Õ ismer? Én ismerem maga? Vagy eltûntem az álcák között? Álarcokban vívott álharcok jellemzik utam. Vergõdõ gyöngyházlepke, pókhálóba esett áldozat, levegõért kapkodó hal, hervadásra ítélt virág, álmodozó naiva, reménytelen szerelmes, boldog boldogtalan, magányba zárt fõszereplõ, síró bohóc, személyiségzavarral küzdõ vezéregyéniség, a zseni maszkját hordó középszerû, idõhiánytól kapkodó, mindenbe belekóstoló többgyermekes családanya, íráskényszerrel megáldott - megvert emberke, motyogó õrült s békét áhító kíváncsi gyermek - igen, ez vagyon én. Maszk nélkül?

Szabolcsi Erzsébet