Híjják ezt farágónak, fanyüvõnek is. Úgy huszégynéhány évvel ezelõtt, akkor még virágjába vót, a közös gazdálkodás, valahogy összegyüttem az akkori Elnökkel. Elmondta, hogy szeretné mögfaragtatni velem a TST. névadójának szobrát. Nem Leninét, hanem a Dózsáét.
Ezön né mújon mondtam én neki, csak égy baj van, hogy nincsen neki való fám. Ezért né fájjon a fejem, mer van nekik, nemkevés.
Kûdött is égy vontatóra valót, szép gyümölcsfa dérékakat. Vót abba alma, körte, dió. Ezöket még a kisparasztok ültették, abba az idõbe, mikor még a maguk urai vótak, de a közösnek már nem vótak jók, oszt kihúzkották a fákat és ujjakat ültettek a helyibe. Mostmán vót fám dögivel, Mög is faragtam Dózsát takarosan. A többit nem tudtam tetõalá tönni. Napsütötte, esõ áztatta, fagy szítta. A férgek nem sokat törödtek az idõvel, mert belõl vótak. Azon csudálkozom a mai napig, hogy mitül nyöttek mög kisúnyi vastagra a száraz fába? Mer mikor fölvágtam tüzre, mer annyira össze vót mán égynémelyik rágva, hogy úgy nézött ki, mint a vaddarász fészök, abbúl gyüttek ki a nagy férgek.
Ami szobrot faragtam ebbül a fajta fábul, abba mög bele kapott a szú. Aszongyák, hogy a gyümölcsfa édös azér szereti.
Láttam én mán kõris, tölgy, bükk fát is amibe belefészkeltek oszt ötték nagyon. Ezökkel én úgy bánok ki, hogy gázolajat priccölök a jukakba, attúl elpusztulnak. Erre úgy gyüttem rá, hogy régebben galambot is tartottunk, ezöket is nagyon szereti a tetü. Vót a mieinkbe is. Azért szaporodott el bennük, mer vót egy pár, amelyiknek fija is vót, de még nem vágtuk lé, de mán letójt. Nem löhetött mögzavarni, mer akkor ott hagyta a fiát is, mög a tojást is.
Éccör mérgembe a gázpõrzsölõvel estem a galambháznak, nem sok eredményel. Véletlenül ilyen takarítás alakalmábul eszömbe jutott, mög kék próbálni ezt a gázolajos mókát. Mingyár kis is próbáltam a karomon, mer ilyen rajtam is szaladgáltak a tetvek. Égyre rácsöppentöttem keveset, abban a pillanatba mög állt. Azúta tudom, hogy ezöknek a férgeknek ez a mögölõ ellensége.
Nemrégön égy kedves ismerõsöm hozott egy félkaromnyi vastag kiszáradt kisdiófát, tüvestül, avval a kivánsággal, hogy faragjak neki abúl egy botot. Ezön né mújjon gondoltam. Nála is hányodott mán jó régúta, én is minég arébb töttem. Most az idén, mikor égy kicsit jobb idõ lött, akkor csak neki keseröttem. Nagyon nemszeretöm az ilyen munkát, dehát a baráccság az mögér ennyit.
Azér, hogy fijatal vót a fa, elég keménynek bizonyúlt. Mindégy valahogy majd ártok neki.
Elkezdöm faragni a vésõvel, alig vöszök lé két-három kisebb forgácsot, látom ám, hogy égy férögjúk mén befelé. Ennek avégire köll járni. Addig véstem, piszkáltam, találtam égy kukacot. Eddig mögvónánk! Faragtam tovább, de nem sokáig. Mögént égy lyuk, mögént égy kukac. Mán úgy vótam ölég lönne mán ebbül a fajta csömögébül. Ha az enyim lött vóna az a fa, már régön összevágtam vóna tüzre, de a máséval ezt nem löheteött mögtönni. Nem nagy kedvel, de fargtam. Nem sok idõ múlva rátanáltam a harmadik lyukra, benne a kukaccal. Ebbül is kiláccik, hogy három a magyar igasság. Ami maradt, abbúl azér csak lött égy ököl forma égy csonka hüvejk ujjal. Ugy gondoltam, nem ezt akarta az ismerõs, én sé, de nem töhetök rulla, ha a természet közbe szólt. Jó sokáig kerülgettem, mikor rászántam magam, hogy haza viszöm.Nagyon mögörült, nagyon teccöt neki. A bottal égyütt vittem a kukacokat is, mán csak azért, hogy né köjjön magyarázni a bizonyítványomat. A baj az egész dologba, hogy a komának nagy szüksége is lött a botra, mer közbe elütötteégy autó, osztszétroncsolódott az égyik térgye.
Igy a botot használhatta egészséggel.

Vitéz Hegyi Flórián