Már hetek óta azon töprengek, hogy én valamit akartam, csak elfelejtettem. De mit is akartam...?
Lássuk csak! A kereket föltalálni? Á, nem! Azt már megcsináltam. A tüzet ellopni? Lehet, hogy már az is megvan?! Templomot, piramist építeni? De nem, már azok is vannak úgy látom.
Megtanítom az embereket földet mûvelni, meg hasznos mesterségekre, hogy senki ne éhezzen! Nem, nem! Az éhség kényes téma, hagyjuk!
Itt volna esetleg a tér... Talán ezzel kezdhetnék valamit. Vagy már ezzel a problémával is foglalkoztam? Persze! Meg az idõvel is. Azóta se tudom helyretolni!
Megvan! Azokat a kis bigyókat fogom felfedezni, amik mindent mozgatnak. Olyan kis izék, amik körül más kis izék forognak, és ha meghasadnak, abból a reakció láncot kovácsol. De mi ez a büdös..? Ez gyanús! És ott az a gombafelhõ..? Már a kis bigyókat is..? Biztosan, csak elfelejtettem. Nem csoda. Ebben a kavarodásban. De akkor mit akartam?
Nézzük csak! Az nem lehet, hogy ne jusson eszembe! Alkotás, munka, értelmes, célszerû tevékenység nélkül nem lehet élni! Esetleg adhatnék a világnak vallást, filozófiát, jogot, erkölcsöt?! Naivság! Hiszen a múltkor már ezt is elvégeztem. Már lassan ki is hevertem...! Elég volt két világháború!
Haladjunk tovább! Puskapor, spanyolviasz, melegvíz - feltalálva. A robbanásmentes baromfiguanó ismeretét elterjesztettem. Amerika szintén felfedezve. (Lehet, hogy ezt nem kellett volna..?) Megismertettem az emberiséggel a mini, a monokini, a bikini, és Okinawa fogalmát, a Cosa Nostrát, a Coca-Colát, a piacgazdaságot, az elnökválasztást, a puccsot, a juntát, a demarkációs vonalat, a hétvégi telket, a felségvizet, a magánstrandot, a repülõgép eltérítést - és az adóbevallást.
Ez mind megvan...! Nekem már semmi sem maradt?! Dehát végül is mit akartam. Megvan! Tudom már...! Lemászni a fáról!

Kõszegfalvi Ferenc

Élt egyszer a végtelenen innen, a váltószámokon túl, egy nagy sötét koordinátarendszer közepén egy öreg háromszög. Nem volt egyebe, mint három daliás szöge: Alfonsó, Bétamás és Gammatyi. Egyszer, amikor közeledni érezte nullára redukálásának idejét, így szólt szögeihez: "Menjetek szögeim számegyenest látni."
Csomagolt nekik hamuba sült logaritmust, és elbúcsúzott tõlük. Õk meg fejükbe nyomták hatványkitevõiket és elindultak. Estére, amikor elfáradtak, leheveredtek egy terebélyes egyenlet alá. Hallgatták a köbgyökök csicsergését és a tangensek távoli üvöltését, egykedvûen interpoláltak. Egyszer csak elébük toppant egy kis piros sapkás sinus, és hamuba sült logaritmust kért. Õk azonban nem adtak neki. Erre a piros sapkás sinus elõrántotta törtvonalát, és pivel osztotta Alfonsót. Bétamás és Gammatyi sem volt rest, rátámadtak. A sinus idejében 180 fokossá vált, sem volt rest, rátámadtak. A sinus idejében 180 fokossá vált, nullára redukálódott, és menekülni próbált. Mentek árkon-bokron át, nevezetes szorzatokon és gyöktényezõs alakokon keresztül, míg egy sötét, dõlt síkban lévõ koordinátarendszerbe nem értek. Ennek közepén egy kacsalábon forgó emeletes tört írt le hatalmas köríveket. A sinus elszántan beugrott. Alfonsó, Bétamás és Gammatyi kergették õt a számlálóban, majd a nevezõben, benéztek minden gyökjel alá, kinyitottak minden zárójelet. Gyönyörû, aranyos gyökmegoldó képletek és bíborbársony függvények között siettek tovább. Egyszer csak, amikor az egyik árnyas körképletbe bepillantottak, egy implicit alakban mit láttak? Egy megkötözött polinomot. Gyorsan kiemelték a gyökjel alól, és normál alakra hozták. Ekkor az öreg polinom így szólt: "Alfonsó, Bétamás és Gammatyi! Megmentettetek! Hálából nektek adom három lányom, Amália, Beáta és Cecília kezét". Lett nagy öröm, átrendezés, hét perióduson át, hetedhét számrendszeren keresztül tartott a lakodalom. Ezalatt folyt szorzás, osztás, gyökvonás, hatványozás, míg a fiatalok közös nevezõre jutottak. Ezután létrehozták legkisebb közös többszörösüket, és még ma is élnek, ha ki nem vonták õket.

/Utánközlés a Kávéházi nyár címû lap 1994 szeptemberi számából/

S akkor a végére termékminta a kötetbõl:

Szabó úr vámtrükköléseinek zománcf ényû eredményei már rég az autóbontókban sorakoznak. Kipróbált õ már amerikai benzintemetõket, olasz sportkocsikat, német hajdanvolt évautókat, mi mindent.
Most különös, vastag aranyláncos kapcsolatai bevetésével beszerzett egy Renault 21-est. Na nem olyan mezeit, egy profi fedélzeti komputerest, beszédszintetizátorost. Egy olyat amelyik üdvözöl, figyelmeztet, takarékos vagy sportos ha kell, amely ellenõrzi a nyomást, a fokot, miegymást.
Már a hazaúton próbálgatta az új társat, ha folyamatosan 140 km/óra sebességgel halad, 8 óra 12 perc alatt ér haza, felhasználva 24,7 liter benzint.
A határon a "metál ejstejn" - ahogy Szabó úr hívta - valamit félreérthetett, s a beépített riasztó megállíthatatlanul visított, mint egy bombariadó jelzõ.
Az M1-esen a rádiómagnó kikapcsolt, a komputer jelzett - bizony a töltés, meg a ki tudja még micsoda. Szigorú, piros tõmondatok jeleztek valamit, kikapcsolhatatlanul, monoton hangon sokkolva Szabó urat, aki dicséretére legyen, lassan vetkezte le türelmét és jó modorát.
A fedélzeti monitor keretezett hírei újra és újra megvillantak. A sárga angyal tanácstalanul veregette meg Szabó úr vállát és mosolygott.
Hazaért úgy tíz és félóra alatt (a komputer sem a vámot, sem a sofõr különútjait nem számította). Szabó úr a hosszú út után nem tudott vacsorázni, egy üveg sör után lefeküdt, de álmai autójának hibaüzenetei nem hagyták aludni. Néhány nap után megérlelõdött benne a döntés, de biztonsági rendszer ide, komputer oda, néhány ügyesebb autótolvaj megelõzte, az autót ellopták.
Szabó úr hetekig várt a villamoson, az ügy lezárásáról szóló értesítését képzelte maga elé, már a biztosítási összeget számolta. Hat hét múlva valóban érkezett egy szabványboríték. Az autóját megtalálták, átveheti az egyik pestszéli, világvégi autótelepen. Szabó úr kicaplatott egy szép õszi szabadságolt napján a telepre, ahol meglátta "metál ejstejnt".
Némi papírmunka, átvesz és aláír után beült megkerült autójába. Hosszú percekig hallgatta a csöndet, mikor észrevette az autótolvaj, mûszerfal tetején, a vékony porba beírt üzenetét: BASZD MEG AZ AUTÓDAT!

Jóna Dávid