Valaha megélhetõk voltak létünk történései. Pontosabban: hagytuk, hogy megtörténhessenek velünk a csodák, hagytuk, hogy átfolyjanak rajtunk, s így azoknak részévé is váltunk.
Valami elkezdõdött, egyre nõtt, színesedett, egyre inkább vártuk, aztán örültünk, hogy itt van, s csak nagy nehezen, hosszan integetve engedtük el.
A kapott könyvekre, játékokra neveket írtam, s testvéremmel szövetkezve azokat már az ünnepek után táskába, párna alá rejtettük. Mindenki örült nekik, s ezután már az sem volt baj, hogy azok szépen visszakerültek a polcomra. Hullámhegyrõl hullámhegyre szálltunk, s még mielõtt megérezhettük volna a búcsúzás ízét, már ismét új kaland várt ránk. Sokszor ez a kapaszkodó. Igaz ott a zene, a természet, a színház megújító lehetõsége, ez mind-mind ott zajlik benned, de jelenünket megélni - szüleink is, mi is - csak gyermekeink segítségével tudjuk.

Ancsabi

- A nyuszi nem tojik tojást, ezt csak úgy kitalálták. - Kell, hogy tojjon, hiszen akkor honnan lenne az a sok-sok nyuszicsoki tojás. - A nyuszik télen fáznak, s ha fészket építünk nekik, akkor ajándékot hagynak nekünk. - Nem láttam még fészekben nyuszit, de fûbõl kell csinálni. - Meg virágból. Akkor szívesebben jön. - Puhának kell lennie, hogy a nyuszi sokáig vendégeskedhessen benne. - Minél nagyobb, annál több nyuszi hagy benne ajándékot. - És sárgarépával kell idecsalogatni õket.
No gyerekek settenkedjünk csak a fészekhez! Vigyázzatok, el ne ijesszétek a nyuszikat! - s a kis csapat óvatosan közelít. Az utolsó métereket már rohanva teszik meg. - Nini! Tényleg itt járt a nyuszi!
Így van ez, ha a gyerek nem is hiszi, el akarja hinni.