Az elsõ ilyen élményöm akkor vót, mikor lévizsgáztunk az elsõ elemibül. Annyi idõt hagytak, hogy a hajam kopaszra lenyírja a borbé, utána föl a kocsira oszt ki a tanyára Nagyapámékhon, kanásznak. Egész nyáron sé gyüttem haza, csak iskola kezdésre hoztak haza. Késõbb mán mikor nyõttem, annyi élvezetöm vót, hogy kifele én hajtottam a lovat. Amikor vót a nagy víz a negyvenes évekbe, nem köllött a kanász, mer víz borította a fõdet, elálltam máshová kanásznak. A gazdasszonyommal, gondolom azért, hogy né tuggyak elszökni, tökön, paszúron körösztül, gyalog möntünk ki Kopáncsra. Késöbb mán mögtanultam az ereszalatt biciklizni, de még nem vót saját biciklim. Gyütt a második háború. Gyalog el is möntünk túl a Dunára, mög gyalog vissza is gyüttünk, a negyedik szökés után. A következõ esztendõbe nem igön löhetött lovaskocsival járni, mer könnyen gazdát cserélhetött a fodat, de különösen a ló. Gyalog indulam a tanyára kapálni. Édösapám, mög a nagybátyám biciklivel gyüttek utánnam. Mongyák, hogy gyün utánnam egy lovaskocsi, majd az fölvösz. Mondom én erre, hogy én azt már régön léhagytam. A kórháznak vót a fogattya, amivel a tejet hozták be a Batidai majorbúl, de olyan gyönge vót a trrappja, hogy gyalog lélöhetött hagyni. Késõbb már néköm is lött saját biciklim. Ezt vöttem égy évi harmados kukorica termésbül: nem sok termött abba az esztendõbe, mert hármonk részit haza haozták egy parasztkocsoval. Evvel a biciklivel lémöntem a Balatonra égy lány után, akit késöbb a nvemre irattam, ennek nem régön vót 45 esztendeje. Kettõnek akkoriba nem vót szabad égy biciklin ülni, de nem vót töhetség másikat vönni, mink így möntünk oszt mögbüntetött a rendõr.
Késõbb mán motor is lött. Ezökkel Szentösig, mögy Félegyházáig jutottunk el. Gyütt az autó. Ez nem sokáig vót, de ezzel mán mögkerültük a Balatont is. Aztuán azt elköllött adni, mr gyüttek a Gyerökök, mög akkoriba rosszúl is kerestem, nem birtuk tartani. Ebbe majd bele pusztultam. Jó öt év múlva lött annyi töhetségünk, hogy mögént tuttunk vönni égy másikat, evvel bejártuk az Ország nagyrészit. Ebbül a P.V.C. jaguárnak tisztöltbül lött aztán még három, de ezök mind ujjak vótak.
Közbe telt az idõ nyugdíjasok löttünk. Mikor párom is az lött, akkor a Vállalatátúl kapott egy Thüringiai üdülést, repülõ úttal.
Néköm a repüléshön nem nagyon fült a fogam, mert azt tuttam, egy repülõs sógoromtúl, hogy abba csak az a jó, hogy fönn nem maradt még égy sé De a fene ögye mög, gérénda sincs alatta! Még a repülõtérön is azt montam ,hogy nem biztos, hogy fölülök rá. De mikor belükdeltek a teminnálta, akkor mán nem vót pardon. Kifele még nem vót különösebb baj, csak annyi hogy azon a kifutom amelyikön mink möntünk vóna, arra mög léakart szállni égy másik masina.
Nanem mikor gyüttünk visszafelé, akkor monták, hogy jó ez mer nem ráz. Hát én mögcáfoltam, gyüttünk vagy 10 km magassan, belekerültünk égy nagy föllegbe, mongyár nagyon darabos lött a motorba a takarmány. A pilóta abban a pillanatba möghúzta a magassági kormányt, oszt föjjebb vitt bennünket. Akkor mingyár mögszünt a baj. Haza is gyüttünk szöröncsésen csak én tülem akarták elvönni a bicskámat, mert attul féltek, hogy eltéritöm a repülõjüket, de Pestön csak visszaadta a légikisasszony, de csak a födön. Éccör Erdélybe möntünk égy lakodalomba. Ez vót a leghosszabb útazásunk égy húzójúba. Tizenhat órahosszat möntünk kifelé, ennyit rázkódtunk azon a kögyetlen rossz útakon. A fogattatás az mögérte, még ilyen szeretettel nem fogattak bennünket séhun, pedig sokhelyön mögfordultunk mán az életbe. Visszafelé mög tizenkilnc órát gyüttünk, mert mögnéztük a Gyilkos-tót, mög az ezöréves határt. Mikor hazagyüttünk azt montam, hogy többet nem ülök buszta. Dehát szájjával hazudik az embör, mert azuta mán vótam Pestön is Szekszárdon is , bussza, de éppen elég vót kibirni.

vitéz Hegyi Flórián