Eltemettük Béla bácsit. Nagyon tudott vakaródzni. Elmondom hogy csinálta, mert fontos. A feje búbján kezdte, ahol kopaszodott, a fülek mögött tért át a nyakra, aztán a lapockák táján ment lefelé, amíg elérte. A hónaljait általában kihagyta, a hasán is csak átsuhant, ellenben hosszan elidõzött az ágyékánál meg a szebbik felénél, fõleg ha úgy hitte, hogy nem látja senki. Ezután lehajolt, és a bokacsontok környékén kezdte pezsdíteni a vért, jobbról-balról, kívülrõl-belülrõl. A lábon lentrõl felfelé haladt, térdhajlatban kicsit erõsített, nem kímélve a körmét, a bõrét. Végül visszatért egynéhány pontra - váll, köldök, ujjbegyek -, ahol úgy érezte, hogy még van mit tenni. Eltemettük Béla bácsit. Az õ további sorsa már nem ránk tartozik. Értem és a múlandóságot, meg mindent, csak az a megfoghatatlan számomra, hogy hová lett ez a vakaródzás. Egyszer s mindenkorra eltûnt a földi világból?

Wessely Gábor

Az idõ életünkben úgy jelenik meg, mint a jelenpontok egymásutánja, de számomra valósan, a cselekvés lehetõségét kínálóan csak egy, a jelen pillanat adott. Én nem voltam, én nem leszek, én vagyok. A múlt jelenpillanatai már nincsenek: amit megtettem, nem tehetem nem megtetté. Elmúlt. A bármely pillanatban bekövetkezhetõ egyetlen (!) bizonyosságom, a halál pedig a jövõ létpillanatait csak a remény szintjén teszi tervezhetõvé. Tehát az egyetlen igazi cselekvési lehetõségem valós keretét térben az ITT, idõben a MOST adja. Nem várhatók, mert a jövõ bizonytalan. Nekem mindig most, a jelenpillanatban kell lépnem. Lépni, túllépni önmagamon, hogy személyválogatás, feltételszabás, viszonzásvárás nélkül teljesen a másik felé fordulva elfogadjam õt annak, aki, olyannak, amilyen.

Biegelbauer Pál