Mint ahogy az egyes emberek életében is
elérkezik egy idõszak, a kamaszkor, amikor ezek a kérdések
felmerülnek, úgy az emberiség történetében
is vannak idõszakok, amikor tépelõdéseink erõsebbnek
tûnnek a megszokottnál és harsány társadalmi
visszhangra találnak. Talán az emberiség kamaszkorát
éljük!
Az ipari forradalmat megelõzõ kor világnézete
a mainál feketébb-fehérebb volt. Cáfolni nem
lehetett (és nem is volt szükséges), hogy a nyár-tél
körforgás a háztartások életében
a tüzelõ gyûjtésének és elhasználásának
körforgásában csapódott le. Ez megadta a feladatokat
is. Amilyen bizonyosan megvolt a király helye a várban, ugyanolyan
egyértelmû axióma vonatkozott az égnek és
az isteneknek a viszonyára. Ebbe az anyaméh melegét
idézõ rendszerbe csak a kisszámú Villonok csempésztek
be árnyalatokat, uram bocsá színeket.
A helyzet mára megváltozott. Reményem
szerint csak kamaszkori tünetekrõl van szó -- társadalmi
szinten. Mert ugye a dolgok ma nem fekete-fehérek, a célok
nem egyértelmûek, a dolgokon túlnõ másodlagos
jelentésük. "Ma milyen színben akarod látni a
világot?" Ma kinek szeretnéd képzelni magad? Ma melyik
image-gyár bújtasson új bõrbe? Ma ki hitesse
el veled, hogy szükségük van rád -- bocsánat,
hogy rád van szükségük? Kinek hiheted ma végre
el, hogy egyéniség vagy?!
A tiszta igazságok anyaméhébõl
kibújtatott emberek tömegesen teszik fel most a kérdést:
"Ki vagyok én?" -- és minden irányból sakálok
lihegik válaszaikat, nem törõdve olyan ordító
önellentmondásokkal, mint hogy millióknak kínálják
az egyéniséggé válás egységes
módját. De a válaszra éhes és a mûvi
környezet által ösztönös ítélõképességétõl
megfosztott ember már válogatás nélkül
(vagy a szintén programozott látszatválasztással)
rálép az egyéniséggé válás
vásári útjaira. Ez egyik oldalról a csúszás,
másik oldalról a csúsztatás.
A csúsztatás gengsztersége: a csúsztatók
(látszólag) nem csúsznak. Stabilitásuk a tömegek
csúsztatására épül.
Valójában közös csúszásunk
(csúszók és csúsztatók) tragédiája:
a vakság. Nem vesszük észre, hogy magunk csúsztatjuk
magunkat. Fürdõkádnyi viharunk oka saját pancsolásunk.
(Ez a vihar persze valakiknek az ínyére van, hiszen hullámhegyek
és hullámvölgyek rendszerében jobban adja magát
a fönt-lent viszony, mint egy csendes vizen.)
És
hogy kitõl várjuk a segítséget? Az út
legyen egyéni. Valós kultúrát kell teremtenünk,
ki-ki a maga módján. Irányadóként Konrad
Lorenz-tõl idézném a kultúra definícióját,
mely szerint "a kultúra egy szellemi közösség konkrét
megvalósulása". Szembe kell néznünk szellemi
mivoltunkkal. Nem állapot az, hogy visszavágyunk az anyaméhszerû,
kérdésmentes létezésbe. Tisztelnünk kell
saját fejlõdésünket és -- ugyan az evolúciót
meghazudtoló sebességgel -- emberségünk megtartása
mellett adaptálódnunk kell a saját magunk teremtette
új feltételekhez. A kérdésfeltevés már
nemcsak a Villonok privilégiuma. Emberré válásunk
célja az legyen, hogy lehetõleg mindenki tegye fel és
egészségesen válaszolja meg kérdéseit
olyan módon, hogy a válasz milliárdos emberi közösségünk
számára elfogadható és jövõt adó
legyen. Átmeneti csúszásunk megállításának
módja lehet ez -- teremtsük meg akolunkat!