CAMELOT - Artus királybirodalmának fõvárosa, ahol legfényesebb várkastélya áll. A legtöbb forrás szerint itt székel a királyi udvar (bár némely szerzõ a dél-walesi Caerleonba helyezi), s itt áll a híres Kerekasztal is. A leírások sík vidéken elterülõ, folyóval és erdõvel körülvett, székesegyházzal rendelkezõ településként említik, amelybõl egy hatalmas és lenyûgözõ vár emelkedik ki. A kastélyt többnyire, késõ középkori stílusban, gótikus tornyokkal, csipkés mellvédésû bástyákkal, hullórácsos kapukkal és fölvonóhidakkal ábrázolják. Földrajzi és fizikai megjelenítésénél fontosabb azonban eszmei tartalma, szimbolikus jelentése: Camelot az Artus-mondakör univerzumának centruma, a világ közepe. Minden kaland itt veszi kezdetét és itt nyeri el befejezését, minden szereplõ innen indul el és ide tér vissza. Sehol sincs és mindenütt van: a káoszból letisztuló rendet, az anarchiát fölváltó eszményi államot, a barbárságon gyõzedelmeskedõ civilizációt jelképezi. Történelmi helyszínként meglehetõsen nehéz azonosítani. Malory Winchester elõdjeként említi, mások az essexi Colchester vagy a cornwalli Tintagel (Artus király szülõhelye a Camel folyó közelében) környékére helyezik. A mai régészek többsége azonban a Somerset megyében, a Cam folyóra nézõ Queen Camel falu mellett magasodó Cadbury várában véli megtalálni a mondák színterét. (Azt is föltételezik, hogy a Cam folyó partján terülhetett el a camlanni csatamezõ, ahol Artus király és Mordred seregei végzetes ütközetüket megvívták.) Cadbury azonban nem középkori várkastély, hanem földsáncokkal és árkokkal körülvett magaslati erõdítmény, amelyet a brit kelták építettek Kr. elõtti utolsó századokban. Camelot címel Alan Jay Lerner és Frederick Loewe írt musical (1960) az Atus-történetek alapján amelybõl sikeres hollywoodi film is készült (1967).

A GRÁL - neve egyaránt eredeztethetõ a latin gradalis ("fokozatos, lépcsõzetes", vagyis lépcsõzetesen mélyülõ tál), a görög kratész ("nagy edény a bor vízzel való egyesítésére"), az ír cryol ("a bõség kosara") szóból vagy a Sangreal ("igazi vér") kifejezésbõl. Mondája rendkívül régi, pogány eredetû. A walesi és ír regékben több alakja is fölbukkan: hatalmas tál, amelybõl soha nem fogy ki az étel, vagy serleg, amely a levegõben legeb, és táplálékot, erõt, életet, férfiasságot, örök fiatalságot ad. Õrzõi nem ismerik a betegséget és a halált, s paradicsomi boldogságban élnek. Megjelenését természetfölötti jelenségek kísérik: a levegõ és a vizek istenei, forgó kastélyok, kard alakú hidak, madarak képében rontást hozó boszorkányok. E legendák a keltákkal együtt átkerülnek Bretagne-ba, onnan a franciákhoz, majd a normann hódítás révén visszajutnak az angolokhoz. Közben keresztény tartalommal telítõdnek. Ekkor a Grál már egy smaragdkõ, amely kiesik Lucifer koronájából, és meteorként hull a földre, amikor a lázadó angyalt Szent Mihály letaszítja az égbõl. E kõbõl formálódik eónokon át az Utolsó Vacsora kelyhe, amelyben a bort Jézus Krisztus a saját vérévé nyilvánítja. Amikor a Megváltó a keresztfán függ, s a Longinus nevû zsoldoskatona átdöfi oldalát lándzsájával, Arimathiai József ebben a kehelyben fogja föl Krisztus szent vérét, s a lándzsát is magához veszi. Ezután híveivel nyugatra viszi a becses ereklyéket, s elrejti azokat egy hegy tetején álló vadászkastélyban, amelyet hol Corbenic, hol Monsalvat, hol pedig Glastonbury várának neveznek. Itt mindig egy király és lovagjai õrzik a Grált, amely ellátja õket étellel-itallal, s az isteni kegyelem fényét sugározza rájuk. Artus király idejében a Halászkirály a Grál õrzõje, akit egy lándzsa a nemzõszervén vagy a lábán megsebesített, s kínjait csak az emberi könyörületesség és részvét enyhítheti. A Halászkirály megnevezésében nincs összhang a források között, az egyik Amfortas, a másik Bron, a harmadik Pelles néven említi. Parzival elõször elmulasztja meggyógyítani, csak második (vagy harmadik) látogatásakor szabadítja meg szenvedéseitõl, de így is õ örökli tõle a Grál trónját. Más változatokban Sir Galahad váltja meg kínjaitól, az elsõ lovag, aki tisztasága révén a Grál misztériumában részesülhet, s csak utána következik Parzival és Sir bors. A katolikus egyház sohasem szentesítette a Grál legendáját és a hozzá kapcsolódó mozgalmakat, de hallgatólagosan megtûrte mint a szentségtartó naiv tisztelet, s egyfajta laikus kegyelem- és megváltáspéldázatot. A Grál-mondák elsõ, de már viszonylag teljes összefoglalását Robert de Boron nyújtotta 1191 és 1202 között írt, A Grál története címû, francia nyelvû verses históriájában.