Várták bûnösök és
ártatlanok. Talán az elnök kerek születésnapja
meghozza.
Ott bent – kisebb-nagyobb kikönyökölésekkel
– de beálltak a sorba. Nem volt valódi választás.
Nem volt egyikõjüknek sem. Bûnös vagy ártatlan
egyre megy. Elítéltetett, hát tölti a rászabottat.
De jött a hír: közkegyelem.
Míg az érintettek fásult várakozással
készült a napra, Õ különösen felajzott,
izgatott lett. Készült. Nem a jövõ életre.
Tervezte a halált. Tervezte újra.
Most azét, akit akkor megfizetett, de az nem védte
meg. Elítélték, ide csukták immár hét
éve. De most! Végre itt az alkalom a bosszúra.
Megöli - meg fogja ölni!
S utolsó éjszakáját a börtönben
gyermekei mosolyán aludta át.
Elhitte, mert el akarta hinni. Az az asszony rossz. Lusta,
lampos, iszik, méltatlan társ. Méltatlan társ
a tehetségesnek, a termékeny, lelkes értelmiséginek,
aki tervezi a jövõt, megírja és közzé
is teszi gondolatait, külföldi kongresszusok rendszeres résztvevõje,
no és mutatós férfi. Ahogy viccesen õ mondja
magáról a „nõk kedvence". Az elnyûtt öreg
feleség nem illik már hozzá. S a szép férfi
választ újra. A kiválasztott õ lett, õ
aki elhitte. Aki elhitte, hogy a másik rossz, lusta, lompos és
iszik. Hiszékenysége miatt bûnössé lett
maga is, nem gondolt a másikra, hogy miért, miért
letté azzá? Csak tündökölt a neki osztott
szerepben. Hiszen õ való a férfi mellé. Õ
a szép, tevékeny, fiatal, okos. Õ a méltó
társ.
Ma már csak volt.
Addig volt, míg az évek múlásával
a csodálatra méltó férfi õt is nem kezdte
öregnek, rossznak és lustának látni. Addig míg
nem jött a tevékenyebb, a fiatalabb, a méltóbb.
Hiúságát, hiszékenységét megszenvedte.
Viselte büntetését tíz éven át
megadással. S a kegyelem - az isteni kegyelem most felmentette õt.