Ikon a hóban I.
Ablak mögött fájdalom. Kint is, bent is szomorú tél ez. Nem lesz itt ébredés. Nyersen nyeljük le félbemaradt mondataink. Üres teán élünk, hajnali kelések verítékében, a 40-es villanykörte homályában, dohos, sáros elõszobák ismétlõdéseiben.
Sohasem ismertük az esendõ pompát, ami mindenkinek jár, a kifáradó lélegzet után, mint ahogy Isten minden virághoz közel hajol, mint ahogy a lányok mosolya táncol a szoknyasuhogáskor, az apró cipellõk kopogó sóvárgásában.
Minket elárultak, s árulói vagyunk magunknak is.
Megereszkedtünk, májusi fánkról elszálltak a versengõ szalagok, itt a sárban hervadunk...

Ikon a hóban II.
Elment a gyorsvonat. Az utolsó kanyarban császári-pávásan dudál. Minket nevet. Egy fényes ruhájút se látsz itt az ócska peronon, csak a szél köröz, mint egy katonai helikopter, pöröl a sínek fölött. A mi Uraink elhagytak.
Fél évszázadonként történik itt valami: nyüzsgés támad, néhány hurrá, vér, gyakrabban az se, aztán megint csend. Csak a rongyosok, kifosztottak maradnak. Vágyakozón néznek az óvatos ködbe, a sínekre, amint vizes testükbe fúrják vasaikat. Isten valahol ott lakik. Volt itt valaha remény?
Minden félévszázad között marjuk egymást, pezsgõspoharak lágy vonala helyett gázcsöveket, késeket simogatunk, kihányjuk a holnapi vacsorát is öntudattal számoljuk csomóban hulló õsz vetéseink.
Minket elárultak, s árulói vagyunk magunknak is. Maradékból, kenyérvégbõl szõjük gondolatainkat; s néha egy elröppenõ fényes sóhajt nézünk -  "szökevény év" volt ez is.

Ikon a hóban III.
Tanár úr, tanár úr! Gondol-e néha ránk, vagy régen elfelejtett már?
Emlékszik a pálinkára, a téli kabátra, a feketelyukra a dalban?
Ó, Istenem, tanár úr! Melyik párnára sír most, álmodik-e még, vagy csak a tartozásait rovátkolja álmaiban is? Oda is katonák költöztek? Ott is marsra perdülnek a lelkek?
Minket elárultak, s árulói vagyunk magunknak is, téveszmék kapaszkodó rabjai, hõzöngõ nyomorultak, duhaj emlékszegõk.
Ezer villanyfénnyel teleszurkált újvilági sötétségben gyaloglunk a város végtelen csillagszalagjain, amit az éjszaka sötét légypapírjára ráragadunk, hiszékeny milliók. S itt, lent és fent, elõl, középen, s a nyálas söntések árnyékában imára kulcsolt kezûek állnak, akik madárlátta jóságért könyörögnek, kegyelemért a harangokhoz.