"A varázsló egy harmincon aluli férfi,
akinek arca már egészen szomorú, ráncos és
kisgyerekes volt a sok ópiumtól, cigarettától
és csóktól – hamvazószerdán kora hajnalban
haldoklott. Bálteremben vagy lakomán, nem tudom. Egy kis
fülkében ült szegény egyedül. Kétség
nem fért hozzá, mire a nap felkel, már ki lesz nyújtózkodva,
s maga is jól látta ezt. Nem volt szomorú miatta."
"A megismerést, az isten boldogságát
csak a gyönyör adja számunkra. De lehet-e beszélni
arról, hogy az isten boldogsága csak egy pillanat? Igen:
õ ennyit adott alamizsnaképpen az ostobáknak és
a gyáváknak. De akik többet érdemelnek - mert
többet akarnak -, azoknak megadatik, hogy megrabolják az öröklétet
vitéz és nemes kockázattal. [.....] A lét esszenciája
olyan drága portéka, amelybõl egész nemzedékek,
évszázadok alatt kapnak - egy órát.
Aki ebbe belenyugszik, az belenyugodott abba, hogy meghaljon,
mielõtt megszületett. Aki azonban valójában emberré
tudott lenni, és számot vetett magával - mint méltóságához
illik -, az raboljon magának mindennap tizennégy órát.
Ez a tizennégy óra egyenlõ négyszáz
generációnak nyolcezer éves életével.
De számítsunk csak ötezret. Egy nap alatt tehát
ötezer esztendõt élek. Egy esztendõ alatt ez
körülbelül két millió évet jelent.
Föltéve, hogy az ópiumívást mint kifejlett
erõs férfi kezded, és nagy gondot fordítasz
testi épséged fönntartására - amelyet
legjobb ügyes orvosra bízni -, tíz esztendeig elélhetsz.
És akkor húszmillió éves korodban nyugodtan
lehajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges párnájára."
Ezeket a novellarészleteket tekinthetnénk
akár egy önéletrajz mozaikjainak is. Kosztolányi
unokatestvére, s egyben barátja írta õket.
Ideggyógyász volt, zongorázott, hegedült, festett,
zenét szerzett, és persze írt. A Nyugat címû
folyóirat közli a még fiatal medikus elsõ novelláit.
A Budapesti Napló szerkesztõségénél
Ady, Kosztolányi, Bíró Lajos társaságában
dolgozik. Huszonkét évesen jelenteti meg elsõ novellás
könyvét. A varázsló kertje címmel. Huszonnégy
éves korában a Magyar Színház bemutatja két
darabját, melyek közül egyikhez a kísérõzenét
is õ írja. Egy év múlva megjelenik Az elmebetegségek
pszihikus mechanizmusáról - címû szakkönyve,
melyet már ideggyógyászként ír. Zseni
volt.
A neve: Csáth Géza. "A varázsló
egy harmincon aluli férfi...." Szenzációs novellák
születnek tollából. Sajnos igen rövid ideig alkotott,
meghatározta életét, hogy orvosként szabadon
hozzájuthatott a morfiumhoz. A kezdetben termékeny író
rövid élete végére roncs lett.
Tragikusan hunyt el. Miután lelövi feleségét,
saját életét is eldobja magától. Mérget
morzsol szét szájában, miközben katonák
üldözik egy demarkációs vonal közelében.
"A varázsló harmincon aluli férfi."
Sajnos munkássága nincsen elégé
megbecsülve, pedig hasonlítható akár Kosztolányiéhoz,
akár - más mûfajt tekintve - Csontváriéhoz.
Aki hozzájut, lapozzon bele köteteibe! Korábbi novellás
könyvei után jelentek meg gyûjteményes munkái
is, így A varázsló halála (1987), és
a közelmúltban a Mesék, amelyek rosszul végzõdnek.
Kegyelem... Mindenki számára létezik?
"Várj Nyikoláj bácsi, akarok valamit.
- Mit akarsz, te?
- Mindjárt meglátod.
Ványa lábujjhegyen körüljárta
a szobát, kinézett a boncolóterembe is. Végre
a holttesthez lépett, hirtelen fölemelte kezét, és
háromszor erõsen arcul vágta.
A pofonok után némán egymásra
nézett a két ember.
- Ezt azért tettem - mondja Ványa -, mert
aljasság lett volna, ha ezt a pimaszt, ezt a rablógyilkost,
akinél aljasabb ember még nem rohadt el a földben, nem
gyaláztam volna meg.
Alkalom volt!...
Az öreg bólogatott, mire a fiatalabb nevetve
és bátrabban folytatta:
- Persze hogy megütöttem ezt a disznót,
és még meg is rúgom!
Felizgulva az új tervtõl, óvatosan
felállott az asztalra, ahol a hulla feküdt, és vigyázva
hogy a vizes ruhát be ne piszkolja, erõsen megrúgta
az arcot. Azután leszállt. Az öreg már hozta
a szivacsot újra megmosták az arcot, megfésülték
a haját, erõltetve nevettek, és nem beszéltek
többet a dologról."
Kegyelem...
Mindenki számára létezik?
"Judittal táncolt. Bosztont táncoltak.
Judit csodálatosan járta. Odaadóan és könnyedén
lépkedett, kipirult az arca, oldalt hajtotta szõke fejét
és szemeit lesütötte. A cigány olyan halkan és
finoman játszott... hogy önkéntelenül is Baudelaire
egyik sora jutott az eszembe. Zokog a tört szív, mint a hegedû.
Azután látom, hogy a báró
meghajtja magát Judit elõtt. Sietve kijön. Az asztalnál
fölhajt egy pohár pezsgõt. Fehér az arca, mint
a fal. Megtámasztja a homlokát a kezével. Erõltetve
mosolyog. - A zsebében cigarettát keres. Egyszerre lehanyatlik
a keze. Azután kisiklik a feje alól a másik könyöke
is. Õ maga meg levágódik a földre.
Odarohantam, és kigomboltam a mellék a
kabátot. A szíve már nem vert, a rettentõ izomerõltetés
miatt a teste pár pillanat alatt már csaknem merev volt.
Kinyújtottuk. Én egy asztalkendõvel felkötöttem
az állát, egy másikkal a szemét. Csak azért
tettem ezt, mert tudtam, hogy a báró romantikus, mint mi
annyian: akik mind kívánjuk, hogy bekössék a
szemünket és föl az állunkat.
Benn a cigány csendesen tovább játszott.
Beüzentem, hogy játszanak: ez a báró utolsó
kívánsága. A leányok összeverõdtek
egy sarokba. Kivörösödve néztek egymásra,
azután lassanként mindannyian titkolódzás nélkül
sírni kezdtek. Künn a tavon hajnali kék, õszi
párák ültek. Hideg szürkület nehezedett az
alléra. A fák dideregni kezdtek, amikor vittük a bárót
a rendõrszobába. A fasor végérõl visszanéztem.
A teremben, mint kisírt szemek, vörösen
pislogtak a lámpák, halkan szólt a zene, és
az ablakon fehér ruhás lányalakok bámultak
utánunk."
Kegyelem...? "A varázsló harmincon aluli
férfi..."