Rovatvezetõ: Jóna Dávid

Az ötletgazda cinizmusával írhatnám, hogy jól belehúztunk. Barátom óvott a kegyelem témától, de csak részben lett igaza. Dehát döntsd el Te, kedves olvasó!
Munkatársam kálváriáját megjárva felsírt végre a megvalósult kegyelem, az élet megállította óráimat, az angyal átsuhant, a feltépett mindennapokból kivérzett egy felfogható valóság. Angyal volt – minden bizonnyal az.
Szemek, mely visszatükrözték egykor hitt önmagam, ahol megadom magam magamnak, ahol a szeretet hirdetõk ítéletét várom, s a kegyelmet is hozzá. Mert, ha a kegyelmet hiszed, megfogod találni. Nem megkapni fogod, megélni inkább, egy arcban, egy mosolyban, egy gyermekben, büntetésben, a halálban. A kegyelem benned felépíti elefántcsonttornyát ahová lelkedet deportálja, s imitálja az Elysiomot – a boldogság szigetét. Felmentést ad gyengeségeinkre, választ esendõségünkre, kérdõjelet az esetlegességre.
Az angyal ott állt mellettem, nyitott mesekönyvet nézegettünk, gyermekkori szívdobogással néztük a nekünk készített tûzijátékot. Kívül hideg volt, belül meleg, lángoltak a jól felépített építmények, dõltek a cserepek, s az igazán mesteri gerendák. Az arcom megfogta légnemû kezével – ez a kegyelem döfés –, az angyal arca ellenfényben, az angyaloknál ugyanis ez így szokás. És ott, és akkor "megtörtént, holott nem követtem el, és nem történt meg, holott elkövettem."
A vágóhíd fülledt melege, a futószalag rutin kattogása, a fõnököm bölcsessége most nem józanít, a családi örökség korinthoszi magabiztosságú tehetsége kinéz szemellenzõi (a szem ellenzõi) mögül, s megkérdõjelezi a kordivatot, visszakérdez a kegyelemre, s lázas fejét az angyal ölébe hajtaná, hátha máshol ébred, hátha nem ébred.
A kegyelem katarzis, élmény, csoda - ami bennünk valósul meg. A hálának és a köszönetnek nincs értelme, mint ahogy a "bocsánatnak" és a "sajnálomnak" sem.
Gyermekem kéredzkedik:  Pappikám, segitesz? - és persze, hogy igen. Azért vagyok kisember, hogy vigyázzalak. Ne félj kicsim!
Pompeiben sétálok, mert nincs kegyelem. A determinációban hívõknek, ezt jobban kell tudniuk, nincs fellebbezés, jó magaviselet - a leosztott lapokból játszunk, s ez ennyi – meg egy bambi.
Ne keress logikát, felborítottam magam, ma ne keress a szavak mögött, ne próbálj kódolni, érteni. Most fésületlen vagyok, a kráterben a pusztító, s most nem locsolom egynyári pázsitom, jó hangyaként nem szerzem be a télire valót, nem pucolom be a házam, hanem az asztalhoz ülök, berendezem azt utolsónak,  – legfeljebb izzadtan ébredek.
Godot - a kegyelem! Mi pedig várunk, rá! Kívülrõl várjuk, elképzeljük ahogy közeledik felénk, s azt elképzelni jó. Mert a hit nem ezért jó mert igaz, hanem mert hinni jó! Közösségek állnak harci rendbe, tenyerük összeborítva, s hogy mit kell érezniük leírva, megénekelve. Közbe becsúszik néhány Adáshiba, mikor Jézus meglátogat, de nem az elképzelt jelmezben. Nem ismernek rá.

A kegyelem, az öröklét szivárgása. A legbelsõbb ereklye, egy hosszan tartó élmény, amely kormányozza a továbbiakat. A kegyelem a megéléstõl az. Katartikuma a lelkünkbõl épít.

A kegyelem, bizony (akár pillanatnyi) hierarchiát feltételez, az erõfölényét nem használó gesztusa nyomán kialakult állapot. A kegyelem lényege nem a kényszer! A hatalom önmagán emelkedik felül, ereje így tisztul. A kegyelem megélt szeretet. A kegyelmet csak kapni lehet, a kegyelem gyakorlása érthetetlen szereptévesztés, a kegyelem, egy visszaigazolt jó döntés.

Vagy. Mérnök barátommal a Moszkva téren sétáltunk, s kértem, hogy beszéljen arról, hogy neki mit jelent a kegyelem szó. Megszabadult teherként, elszánt õszinteséggel és elkeseredetten azt mondta, hogy nincs kegyelem. Áldozatok vannak. Gyermekeit félti... – itt megállunk, körbenézünk a Moszkva téren, s érzem igazát. Majd egy orvost kérdeztem, megélte-e a kegyelmet? Az elsõ kríziseknél, az elsõ halálnál, az elsõ küzdelemnél. Azóta futószalag sorsok elõl kell menekülni, önmagát védenie, hogy döntésiben ne befolyásolja õt. Majd egy zenész - iparmûvész barátomat kérdeztem. Azt mondta, hogy a kegyelmet ugyan nem tudja megfogalmazni, de a kegyetlenséget viszont látja, érzi.
Filozofálunk, moralizálunk, széplelküsködünk és talán valóban hisszük is, de a világ ránk cáfol.

A kegyelem meghallgatott fohász, a megvalósulás kegyelmével szertefoszlott remény. Önzõ és idealista létem minden kanyarba megkérdem, s Te barátom válaszolsz, azért is talán, hogy Te is kérdezhesd – soha meg nem kapott – bizonyosságot várva. Elszigetelõdésünk így kap megerõsítést, annak illúzióját.
 

Szeretlek - hát ez mi, ha nem az!
Ha szeretnél meg is valósulna...

A vadászkutyák loholnak, csaholnak a vérükbõl átformált praktikum nyomán, hogy jutalmat remélve elkapják az áldozatot. A kiképzés nem hagy kétséget, minden gerincroppanásnál bizonyosodik.

Most méricskélnek, nézik fogazatom, pulzusomból számítják ki szívem súlyát, s minden nap halálra ítélnek. Miért? Mert bizonyítanom kellene azonosságom önmagammal, a valódiságom. A hitem a legendák, s a pszichológus praxis szerint ez csak egy állapot – és az is. A halántékomon s a csuklómon párologtatom a zsúfolt és fájdalmas világot. A pillanatokba töröm a szerelmet, esetlen és zavart szavakkal akarom, hogy a vonat ne álljon meg a végállomásán, hogy ne legyen vége a napnak, a mozdulatnak. Kuriózumnak jó vagyok, napi mosoly-kegyelmet kapok gondozóimtól, sajnálat-csókot mert jó, csak mert jó! Meztelenségem kisfiús báját megmosolyogja a part, a part, mely elnézi áradásom, a gátakon megtörõ erõm.

A kiûzetés megtagadta a kegyelmet. A képzelet visszaadja.

A kupolateremben a lovag a Grál elõtt áll. Hosszú volt az út, kezében tartja, mintha Sorsa volna, s keresi benne az Isteni erõt, de csak a kegyelmet kapja, a keresés végét, a megvalósulást, a létezést, a VANt, az öröklét esélyét. A kehely, mit sem tud errõl, a kehely kehelységét másképp fogalmazza az ivó, másképp a lovag. A lovagnak a megtalálás bizonyosság, a hit bizonyossága, hogy a Grál létezik. Az a Grál, amely csak egy használati tárgy, mint Mi mindannyian.