Te mit teszel, ha a buszon a lábadra lépnek?
Vagy valaki eléd tolakodik a pénztárnál? Ha
a tömegben lökdösõdni kezdenek?
Nekem - bár általában nem lépek
más lábára és nem tolakodom mások elé
- legtöbbször átcikázik az agyamon: te szemét,
te pofátlan, te agresszív, hát csak eddig jutottál?
Azaz, nem mutatom ki agressziómat, de belül fortyogok és
lenézem azt, aki vétett ellenem.
Vannak azonban pillanatok, amikor sem agresszív
válaszaim, sem agresszív gondolataim nincsenek. Ki tudok
szállni abból a játszmából, amelyben
a
pénztárnál, a buszon, vagy a tömegben
eddig részt vettem. Ha nem is szeretettel,
de tárgyilagosan vizsgálom a helyzetet,
többé nem vagyok az "örök jelen" foglya.
Azt hiszem, az isteni kegyelem igazából
nem is az, hogy ki tudok lépni a
helyzetbõl, hanem hogy megtapasztalhatom, rájöhetek,
hogy ki lehet lépni.
Rájöhetek, hogy ami eddig történt,
nem volt szükségszerû. Meríthetek a valahol
létezõ harmonikus világból,
örök igazságból, mennyei, angyali gondviselésbõl,
rendbõl, türelembõl. Az isteni kegyelem
tulajdonképpen nem "a" jóság, hanem az
a tény, hogy a jót, az önmagamban
szunnyadó rendet és a belém kódolt
békességet megtalálhatom. És
hogy szabadon választhatok.
Kegyelem az,
ha a rossz levegõjû városból
kilépve az erdõkben nyugalmat találhatok,
ha a legnagyobb káoszban és reménytelenségben
egyszer csak újra megtalálom az
elvesztett élet-fonalat,
ha erõt kapok ahhoz, hogy rendetlen szobámat
és rendetlen gondolataimat rendbe
szedjem,
ha nem aprózom el magam és képes
vagyok egyetlen dologra koncentrálni,
ha van annyi nyugalom és higgadtság benne,
meg tudom ítélni: mi jó, mi rossz,
ki hiteles és ki nem.
Ha tudatosítani tudom, ha megélem és
mással is meg tudom értetni, hogy egyetlen igazság
létezik: az, ami valóban VAN, amit valóban gondolunk.
Az a gondolat,
amit egyedül Isten lát.
A kegyelem nem kevesebb, mint hogy megtanulhatunk Isten
szemével nézni.
Magunkra is, másokra is.