Az Új Idõk lexikonja (1939-es kiadás)
a következõket írja a Kegyelem alatt:
Kegyelem (latin gratia). 1. Kat. tanítás
szerint Istentõl ingyenesen kapott természetfeletti ajándék,
mely az embert isteni létrendbe emeli. Az állapotszerû,
megszentelõ kegyelem az embert az isteni természet részesévé,
Isten fogadott fiává és a mennyország örökösévé
teszi. Az átmeneti jellegû segítõ kegyelem
a lélek tehetségeit, az értelmet és akaratot
megvilágosítva és megerõsítve, üdvösséges
cselekedetre indítja. A kegyelem az üdvösséghez,
a természetfeletti boldogság, valamint az arra érdemszerzõ
cselekedetekhez föltétlen sz6ükséges, sõt
nélküle a rosszra hajló emberi természet hosszabb
idõn át a teljes erkölcsi törvényt sem tudja
megtartani, nem ugyan a fizikai erõk hiánya miatt, hanem
a rosszra való hajlandóságból folyó
nehézségek miatt. Az emberi szabad akarattal ténylegesen
együttmûködõ kegyelem a hatékony. HA az üdvösséges
cselekedet elmarad, a kegyelemnek elégséges kegyelem a neve.
A hatékony és elégséges kegyelem titokzatosságát
megoldani nem lehet, a kegyelem és szabadakarat együttmûködése
a teológia egyik legnehezebb és legvitatottabb pontja.
Az evangéliumi tanítás szerint
a kegyelem Istennek azt a magatartását jelenti, hogy az ember
teljes érdemtelensége ellenére, pusztán Jézus
Krisztusért irgalmasságból bûnbocsánatban
részesíti, megigazítja, üdvözíti.
Kegyelmi eszközök az Ige és a szentségek
(keresztség, úrvacsora), mert bizonyossá teszik és
részesítik az embert Isten kegyelmében.
A református egyház tanítása
szerint a kegyelem Isten jósága a bûnös emberrel
szemben. A kegyelem tana Isten abszolút szuverenitásán
alapszik, ezért a predesztináció kérdésében
a református kegyelem tan azt hirdeti, hogy a kegyelem ellenállhatatlan
(gratia irresistibilis) és elveszíthetetlen (inanissibilis).
