Nem volt kegyes a nyár. Valami történhetett
vele útközben, mert jócskán elkésett.
„Érlelõ július" helyett esõt hozott, majd az
„októberi arany szél" kiégette a réteket. Aztán
mindent bepótolt, gyorsan, átmenet nélkül adta
át helyét a télnek.
A porban az elszáradt, színehagyott fûcsomók
között lépeget valaki. Fázósan, kis fejét
hol erre, hol arra fordítja, mintha valamit hiányolna. A
teret és idõt lassan kóstolgatva álmodja újra
egyszer élt tavaszát és nyarát, s most nem
érti a hirtelen jött semmit. A földön mindig élelmet
talál, ezt már megtanulta. Most veszélyt érez,
s nem tudja, honnét jön, hogyan várja.
Hirtelen, kegyetlen, nagy barna madárként
érkezik; aztán jönnek sorra: jön egy sárga,
vörös, sokszínû. Az egyik éppen õt
célozza, ráesik, mégse bántja. A falevéltõl
nem kell félni. A kis hangya lassan éled, s pár nap
alatt ezt is megszokja. Már attól sem fél, ha a napot
felhõ eltakarja: nyugodtan fut tovább. Nem riad meg attól
sem, ha felhõ helyett kisgyerek talpa állja útját
a fénynek. Talán hatnak édesanya szavai: kegyelmezz
meg az életének, kisfiam!
A kegyelem õsi levél szimbólum. Használata
értelmezgetés nélküli, útközben mindig
valami történéséhez, eseményhez kapcsolódik,
akár a régmúltra, jelenre, jövõre érvényes
a részvételi jegy...
Épített korlátok, a behatárolás
sokszor szegényebbé tesz; az útkeresés, az
Art'húr továbblépésre, továbbélésre
késztet.
Szófejtegetések okán megállni
félek, hiszen hangyányi létemet felfalja az idõ
léptéke, s én ott maradok megcsúfolva; kegyelem
híján halálra gázolva.
