Szakad az esõ és gyönyörû
így a város. Mert lekopnak róla a hazugságok
és az illúziók, le a felfuvalkodottság. Mert
így, tocsogósan, szürkén, nem lehet nem igazat
mutatni; ez nem az egyszeri séták, bulik és túristautak
városa, hanem egyszerûen egy hely, ahol jól-rosszul
élhetnek emberek. Ilyenkor szeretem. Meg reggel, amikor már
süt a nap és minden készülõdik, friss a
levegõ és friss a vasalás a lányok szoknyáján.
Amikor a Nagykörút is csak házakat meg villamost jelent,
nem alkalmi szórakozást keresõ fiatalokat.
De most szakad az esõ és gyönyörû
a város.
Emlékszel? Amikor dörögni kezdett éjjel az ég, és mindketten egyszerre emeltük fel a telefont, s - buta felnõttek, ugye - kapaszkodtunk egymásba kilométerek távolságán át. Mert van az úgy, hogy bizony picik vagyunk, s kapaszkodni kell, nagyon, mert felhõk, terek, villámok mind valami olyan dimenziót nyitnak ki elõttünk idõrõl-idõre, amiket csak ketten érthetünk. De most szakad az esõ és gyönyörû a város. Távoli viharról meg régi kapaszkodásról mesél.
Egy levél, egy telefon, egy hé, itt vagyok! - megannyi életjel, a "kell valahová tartozni" kényszere, a kapaszkodás. Errõl szólnak a körúti esték, az esték ürességérõl, az üresség ordításáról. Mert ezek nem puha és kedves esték, ezek a rikító, kiöltözött, mûanyag-ízû pacsuli-esték. Szórakozós esték, kiöltözõs esték, nemszeretem esték.
Ilyet tényleg nem látni máshol. Szépek a kirakatok és szépek a körúti lányok, de néha éppen azt gyûlölöm legjobban, ami szép.
De most nem szép. Most szakad az esõ, most szeretem, most gyönyörû a város.