„A film teremtette szellemi forradalom következményeit így foglalhatjuk össze: a film maradandóvá teszi és megsokszorozza a tünékeny emberi mozdulatot azzal, hogy fényképek sorában reprodukálja idõben és térben" – írja Charles Pathé 1912-ben.

Az indiánkultúra úgy tartja, akinek arcmását, fényképét – annak egyben lelkét is birtokolod. A XX. század vége felé is a levéltárcáinkban ott lapulnak szeretteink fotói. Gondoljunk a gyermekei képeit egy szóra, coltszerûen elõrántó szülõ harmonika-fényképtartóira vagy a munkahelyi íróasztalok üveglap mögött õrzött családfotókra.

A fotó az ipari társadalom látványgyarmatosításának eszköze. A kis kattanás, az exponálás lehetõsége a társadalomnak „emlékezettel ellátott tükörként szolgál". A fotó nem más, mint a pillanat „mumifikálása" – ahogy Bazin mondja, ahol a kép az ábrázolt jelenlétének illúzióját adja.
Karácsony Sándor ennél általánosabban értelmezte, és azt mondta: „ahol technika van, ott illúzió van". Tehát nem történik meg a dolog („nem van"; úgy van, mintha). Vekerdy Tamás szemléletes példája erre a tájon átsuhanó autó esete (a benne utazók ottlétének kérdésével), vagy a turista fotósok⁽⁵⁵⁾ képvadászata (kipipálva, bizonyítékot gyártva). A képvadászat (Gerald Durell: Vadászat felvevõgéppel) folyik, az emlékezésünket egy optikai rendszer támogatja meg, mely a kiválasztott látványt fényérzékeny anyagra képezi le, alkalmassá téve a megõrzésre.
Persze az illúziókeltés, mint a valóság látszatának keltése, a legõsibb gesztusok egyike (barlangrajzok, rítustánc). A festészet kifejezetten esztétikai jellegû, a spirituális valóság kifejezésének, a világ másolásának, beszerzésének igénye pszichikai szükséglet.
Érdekes az az elmélet, miszerint Lumiere szabadította fel a festészetet a hasonlóság kötelezettsége alól. Malcraux írja, hogy „a film tulajdonképpen a képzõmûvészeti realizmusnak a legfejlettebb megjelenése."

A mozgókép életünk illó-élményei, amellyel balzsamozzuk hétköznapi holtfáradt tudatunkat, s amely hatása alatt egy kicsit mindennap bele is halunk.

„Minél szürkébb és keservesebb lesz az életünk, minél jobban lerongyolódik a világunk, annál nagyobb szükségünk van búfelejtõre... Ezt adja meg ma a legszélesebb tömegeknek a mozi" – írja Kosztolányi Dezsõ 1912-ben a Nyugatban.

Az akkori húszfilléres vigasztalás húszfilléres álmok hálójába csomagol.

„A moziélmény olyasfajta tudatbeszûküléssel jár, mint a hipnózis; a hatást a belsõ világ szûk határok közé szorításával fokozza.
Mindez végeredményben ember és világ fogalmon kívüli kommunikációja."
 /Robert Musil/

Lassan az (elõre)vetített kép s mindennapjaink valóságának képe az elválaszthatatlanságig egymáshoz idomul, és balzsamoz minket, hol celluloidon, hol mágnesesen, hol digitálisan.