A nép hérosz- és csodaigénye, fantasztikuméhsége
birodalmakat hizlalt. A film illuzionisztikus, egyúttal illúzióromboló
világában a nézõnek úgy tûnhet,
hogy a rejtett titkokba betekinthet.
Az elektronikus Világosság eljövé, és
megszületik az ember, akinek életét a mûsorszerkezet
formálja. Érdekes megvizsgálni a tévé
centrális helyzetét a lakásokban, a második,
a harmadik készüléket a gyerekszobában, konyhában,
sõt a fürdõszobában.
Ez is a kép hatalma, s egyben gyõzelme is az ember felett.
Igaz, hogy a mûvészettel való kapcsolat teljességét,
kizárólagosságát jelenti a városlakók
nagy része, a falusi emberek többsége számára.
Ebben rejlik persze az is, hogy központilag mondható, diktálható,
mit nevezünk mûvészetnek.
André Bazin és Balázs Béla is azt írja,
hogy a „film a korunk népmûvészete", amely az
életmódbeli univerzalizációnk része.
Csak részben az. A nép lelkét átformálja,
meghatározza érzésvilágát, fantáziáját,
magatartásmintáit, átvéve ezt a szerepet a
népmeséktõl, legendáktól, mítoszoktól.
(Ismertem olyan svéd fõiskolás lányt, aki videón
többször visszanézve Tom Cruise-tól tanult csókolózni.)
A film készítésére azonban a nép nincs,
vagy kevéssé van visszahatással, csak egy szûk
elitnek van módja filmet készíteni.
A technikai fejlõdés elindított ugyan egy demokratizálódási
folyamatot az alkotói oldalon, de még mindig túlsúlyban
van a központi televíziók szerepe, s a mozifilmkészítõk
kasztja is meglehetõsen zárt.
Az elmúlt években a kiválasztódást
talán nem politikai, mint inkább gazdasági lobbyk
diktálták, s ez a piacgazdasági normák alapján
természetes is.
A nyitottabb médiastruktúra-modell kívánatos
ideának tûnik csupán, valószínû,
hogy a helyi viszonylatokban sem lesz kedvezõbb a helyzet. A kamera
mint képfelvevõeszköz már hozzáférhetõ
ugyan, de a közvetítõ csatornák politikailag,
gazdaságilag szigorúan ellenõrzöttek.
A konklúzió azonban most is az, hogy a hatalom kezében
a legfõbb propagandaeszköz a XX. század végén
is a mozgókép.
Persze ma már a mozgókép is, mint minden, felgyorsult,
mûsoridõbe komprimált lett. A reklám mellett
a belõle kifejlõdött klip (Music TV napi 24 órás
adása) rendezett kép-káosz formastruktúrájával
is együtt kell élnünk.
A recept könnyen leírható: látványdús
képömlengés, blickfang rumli, gyermeteg kvázi
történet, nyelvi lego, szín és felszín,
képszótagok ritmusra (hatásvadász rigmusra),
majd happy end és vegyél meg! Merthogy ez is üzlet a
javából!
A stresszkultúra állandó készenléti,
izgalmi állapotot stimulál, hétköznapi szürrealizmust,
ahogy kapcsolgatva a csatornák között mi magunk is rásegítünk
a szent kaotizmusra, egymás mellé kerül az intim betét
és a szomáliai menekült, a sramli és Foxi maxi,
a Forma I és a Kalahári sivatag kabócáinak
nemi élete.
Amerikai vicc: Apa és kisfia karamboloznak, a gyerek kétségbeesetten
fészkelõdik. Papa: nyugi, most nem tudsz másik csatornára
váltani, ez az élet!
Ezen világban különleges szépségek is
vannak, ezek megtalálása, elõválogatása
igen nehéz, feltételez ismereteket a témáról,
szereplõkrõl, készítõi mûhelyekrõl,
alkotókról.
Szülõi, nevelõi feladat ez, hogy hangot (képet)
találva a majdani befogadóval az információözönbõl
helyes szemléletet magába foglaló produktumokra hívja
fel a figyelmet, terítse meg kellõ odafigyeléssel,
és a befogadás után indukáljon beszélgetéseket.
A kérdéseket fel kell tenni! (Arra valók!)
A gondolatcsere, a másikhoz jutás, a másik elfogadásának
feltétele.
Kommunikációgyakorlati alaphelyzet, ahol az információk
feldolgozásán túl, lehetõséget nyílik
morális kérdések felvetésére, továbbgondolásra
(nem haszontalan!). A képek futószalagon haladnak át
elméken, bolyonganak, és csak ritkán érkeznek
meg. Képmassza vesz körül bennünket. Azonban ebbõl
a képdominanciájú élményanyagból
táplálkozik az álom, a fantázia, a képzelet,
s racionalizálva ezen élményanyag tölti fel napjainkat.
A szálak összeérnek.