Az erõszak kultúrájának jó összefoglalása, ahogy Conant, a barbárt oktatja apja: „Senkiben se bízz ezen a földön, sem emberben, sem állatban. Csak a kardodban bízhatsz!" „Az emberek gyilkolnak és gyilkoltatnak." – így a Kung Fu, avagy Egy legenda újjászületik címû filmjében. A City Cobra elején egy hang sorolja az ijesztõ adatokat: „Amerikában tizenegy másodpercenként történik egy betörés, hatvanöt másodpercenként egy fegyveres rablás, huszonöt másodpercenként egy erõszakos bûncselekmény, huszonnégy percenként egy emberölés, naponta kétszázötven erõszakos nemi közösülés."
(Az állami erõszak adatai hasonlóan ijesztõek, így az 1983-ban becslések szerint az USA naponta kétmilliárd dollárt költött katonai célokra!)
„Az erõszak az életem része" – mondja Martin Scorsese, az Ártatlanság korának rendezõje, s valóban olyan ez, mint egy Ponyvaregényben. A Caligari (1920) bemutatójára készített programfüzet megállapítja, hogy „a háborúk és forradalmak sodrába került, letiport emberiség úgy áll bosszút az évekig tartó szenvedéséért, hogy elmerül a kéjben ... és tétlenül, vagy cselekvõleg behódol a bûnnek."

Ez a kérdés különösen megosztja a közvéleményt, így egy pillanatra megállunk.
Aronson A társas lény címû munkájában külön fejezetet szentel az emberi agressziónak, s ezt személyes példájával vezeti fel, miszerint a televízióban a délkelet-ázsiai híreket nézte: „A mûsorvezetõ beszámolt arról, hogy amerikai repülõgépek napalmbombát dobtak egy dél-vietnámi falura, amelyrõl azt gondolták, hogy a partizánok egyik megerõsített állása. Legidõsebb fiam akkoriban tízéves lehetett, azt kérdezte: – Mondd, papa, mi az a napalm? – Hát – mondtam szórakozottan – úgy tudom, valami vegyszer, ami tapad és éget, ha rákerül a bõrre, nem lehet eltávolítani, és elég csúnyán összeég tõle az ember. Ennyit válaszoltam, aztán néztem tovább a híradót.
Néhány perccel késõbb véletlenül a fiamra sandítottam, és azt láttam, hogy könnyek folynak le az arcán..."

Arról, hogy az ember eredendõen agresszív lény-e, megoszlanak a vélemények. Rousseau Társadalmi szerzõdésében azt mondja, hogy csak a korlátokat állító társadalom kényszeríti ki belõle az agressziót és az aljasságot. Freud és mások azt a nézetet vallják, hogy az ember természetes állapotában vadállat, és csak a társadalom adta rend és törvény tudja lefékezni, vagy szublimálni eredendõ agresszív ösztöneit. Freud tovább megy, s azt mondja, hogy az agresszív impulzusoknak valamiképpen felszínre kell törniük, különben elfojtásuk belsõ robbanáshoz, betegséghez, torzuláshoz vezethetnek. Konrad Lorenz azzal érvvel, hogy az „agresszió lényeges szerepet játszik az ösztönök életfenntartó funkciójában", tehát evolúciós jelentõsége van (hierarchia, párosodás stb.). Leonard Berkowitz szintézist alkotott, így meghatározása nyomán az embernél „az agresszivitás a vele született hajlamok és tanult reakciók bonyolult egymásra hatásának függvénye".
Egy másik leegyszerûsített felosztás szerint kétféle embertípus van, a bankrabló és a pénztáros.
Az agresszió formáinak elkülönítése nehéz feladat, a fogalomkör igen szélesen értelmezett. Aronson vélekedése szerint a nyugati világ emberének – különösképpen az amerikaiaknak – gondolkodásába belesulykolták, hogy a siker egyenlõ a gyõzelemmel. „Egész kultúránk a gyõzni akarás õrületében szenved."
A profi rögbiedzõ, Vince Lombardi szavaival:
„A gyõzelem nem a legfontosabb, csak a gyõzelem a fontos."
Hogy az agresszió megítélést tovább nehezítsem: Bettelheim és Aronson közös ösvényén, Seymour Feshbach kísérleteire támaszkodva állítható, hogy az agresszió kiélésének formája a fantázia.
(A körpálya befutva, lehet a fantázia fejezethez lapozni!)

A televíziós programokat vizsgálva, azt találták, hogy minden tíz program közül nyolcban az erõszak dominál, mûsoróránként nyolc erõszakos epizód jelenik meg. A legtöbb erõszakot a rajzfilmek sugározzák. Az USA Mentálhigénés Intézetének jelentésében megállapította:
„A kérdéskör kutatóinak többsége egyetért azzal, hogy a televízióban ábrázolt erõszak agresszív magatartást idéz elõ...", s érzéketlenné (imunissá) teszi a nézõit a valóságban tapasztalható agresszív cselekedetekkel szemben (a hírek meccseredményként számolnak be a terrortámadásokról, a repülõszerencsétlenségekrõl).
A nem kívánatos mûsoroktól való védekezés egyik lehetséges formája a V-chip (violent – erõszak). Az amerikai új távközlési törvény értelmében a gyártók minden új tévékészülékbe kötelezõen beépítenek egy chipet, amely érzékeli az adásban közvetített jelet, s a képernyõ elsötétül, ha – a szülõ által – letiltott mûsort választja az otthon maradt gyermek. A strasbourgi Európa Parlament nagy többséggel szavazta ajánlását tagországai számára, hogy a chip bekerüljön minden eladott tévékészülékbe.
A magyar médiatörvény kizárólag a magyarországi rádió- és televíziós mûsorszolgáltatásra és terjesztésre terjed ki. Számos általános tiltást fogalmaz meg. A kiskorúak személyiségfejlõdésére ártalmas, így különösen az erõszak öncélú alkalmazását magatartási mintaként bemutató, szexualitást öncélúan ábrázoló mûsorszámot csak 23 és 05 óra között lehet bemutatni. A kiskorúak személyiségfejlõdésére súlyosan ártalmas mûsorszám közzététele minden esetben tilos.

Az izgalom fokozásának igénye a 70-es évek elején teremtett meg (újabb) filmmûfajokat (nem feltétlen az õsképet, az abszolút elsõt keresve).
Fleisher A bostoni fojtogatót mutatja be 1968-ban. A nagyvárosi cowboytörténetek Clint Eastwood Piszkos Harry címû filmjével 1971-ben, a Bosszúvágy típusú történetek Charles Bronsonnal 1974-ben kezdõdnek. A bunyós filmek 1976-ban Stallone Rocky sorozatának elsõ darabjával indulnak be igazán. A kung-fu harcos Bruce Lee 1971–73 között dolgozik. A road movie csillaga, Dennis Hopper Szelíd motorosok címû filmje 1969-ben, majd Spielberg mester Párbaja 1972-ben kerül vászonra. A katasztrófafilmeket George Seaton Airport sorozata nyitotta meg 1969-ben a levegõben, 1972-ben a Poszeidon katasztófa és 1974-ben a Cápa a  vízen, a Pokoli torony 1974-ben a nagyvárosban. A tudományos-fantasztikus⁽⁴⁰⁾ filmek 1968-ban a Schaffner Majmok bolygója és Kubrick 2001 Ûrodüsszeia címû filmjével indulnak, majd 1977-ben Spielberg Harmadik típusú találkozások és George Lucas Csillagok háborúja triológiával népszerûsödik tovább, Mel Gibson 1978-ban a Mad Max sorozattal lesz ismert, 1982-ben Stallone a Rambo sorozatot kezdi, s indul a Karat Kid is. Richard Donner a Halálos fegyver sorozatot kezdi 1986-ban, Van Damme a Véres játékokkal 1988-ban kickbox filmeket kezd, ebben az évben Bruce Willis Die Hard sorozatot.
Az izgaloméhség azóta is ébren tartja a filmkészítõket s így a nézõket is. Az akciófilmek néhány remekét kiemelve: Luc Besson Leon a profi és a Nyikita címû; „Sly" azaz Sylvester Stallone⁽⁴¹⁾ A bosszú börtönében és a City Cobra; Sean Connery Gyilkos nap és a Szikla címû; Bruce Willies az Utolsó cserkész és David Fincher A hetedik címû filmek igen jól elkészített mestermunkák.

Oliver Stone ámokfutó road movie-ját, a Született gyilkosokat⁽⁴²⁾ (1994) nézve a jövõ sem látszik habos tortának (Az FBI adatai szerint, az elmúlt húsz évben kézre került 160 tömeggyilkos háromnegyede amerikai volt, s nap mint nap mintegy 35 ilyen golyóérett elme cserkészi be soron következõ áldozatát. Figyelem, ez a való élet!). Stone szerint az erõszak korunk legcsábítóbb és legjövedelmezõbb szórakoztató iparága, de miközben lerántja a leplet a média erõszakosságáról, maga is tobzódik benne.
A sorozatgyilkosok ünnepelt sztárok (Ruby Dallasban az amerikai tévéstársaságok kamerái elõtt ölte meg Oswaldot, Kennedy elnök feltételezett gyilkosát, így százmillió körüli nézõje akadt), akik kegyetlenségüket rekordkísérletekkel akarják emlékezetessé tenni. Új dolog ez? Nem, sajnos a civilizáció történetében mindig is voltak, kiemelten kezelt gyilkosok. Kékszakállú, Báthory Erzsébet, Macbeth, Drakula és Hasfelmetszõ Jack (1888), Edgar Allen Poe Morgue utcai kettõs gyilkossága (1841).
A pitbull-lelkû nézõtársainknak a Gonosz áldozat szomja, gyilkolásának részletgazdag bemutatása élvezettel jár. A Terminátor „közönyösen menetelõ ölõgépe" – Arnold Schwarzenegger⁽⁴³⁾ alakításában – a megbízhatatlan világot bünteti („a kalapácsos ember mindent szögnek néz!").
Jim Morrison mondta: „A mozi varázsa a halálfélelmen alapul."
Robin Cook lélektani krimijei kitûnõ dramaturgiai pontossággal kezelik, adagolják a feszültséget olvasóik, nézõik számára.

Nem mehetünk el mellete, hisz elérkeztünk a horror⁽⁴⁴⁾ (vagy ahogy egy éjszaka rendre bepisilõ kislány mondja, a „hojjoj") mûfajához.
Vámpírok, zombik, kísértetek az egykori karneváli hangulatnak, az õsi hagyományoknak, a misztériumjátékoknak örökségei, a túlvilági lét piaci vizualizálása. Minden korszakot a maga szelleme kísért. A Halált, a testet öltõ Nagy Ismeretlent végül az élõk legyõzik, visszakényszerítik a más világba. A természetfölötti (-alatti) jelenségek divatját a szellemipar tartja életben, kihasználva valós félelmeinket, (kollektíve) tudatlanságunkat.
Sorakoznak a lidércek, a Gonoszok, a „zselatinszemû" kötõtûs mutánsok, hogy zsigereinket a feltrancsírozás rémével ijesztgessék, hogy a velõloccsantást kultiválják az embertelenedett létben. Hentesbárddal vagy láncfûrésszel tobzódik a tehetetlen monstrum.
A horror (véres papírzsebkendõ): embergyûlölet, nyomasztó sötétség a lét és a halál mezsgyéjén, (a metáltüdõ asztmás légzése, vérkapszulák, halogénezett szárazjégben koporsófedél-flipper, rongyosra maszkolt embertorzók stb.) a félelemre építõ lélekterror. A horror, az élet kompromittálása, beteges készítõi agyvelõ szülötte, melynek célja, hogy a képzelt gonosz lincselõ megnyilvánulásait aprolékosan mutathassa. Emlékeztetnék a Nagykovácsiban történt gyermeköngyilkosságra, ahol a média közvetítésével a túlvilági csábításának engedve történt a tragédia.
A mûfaji határok nehezen értelmezhetõek, a szó mindkét értelmében korspecifikusak, így például az azóta rehabilitált Hitchcock betiltott Psychója⁽⁴⁵⁾ ("aljas borzalmak szatócsa" – írta az Esti Hírlap) ma inkább csak izgalmas krimi. Luis Buñuel és Salvador Dali Az andalúziai kutya (1928) 20 perces mûvészfilmjében premier plánban látjuk egy lány szemének borotvapengével történõ szétvágását. Stephen King (Carrie – 1976; A ragyogás – 1980; Cujo – 1983; Tortúra – 1990) abszurd, ezoterikus víziói érdekes, igaz, nem gyerekeknek való filmek, a Bárányok hallgatnak címû (1991) film Oscarjai, a mûfajt is legitimálták. A horror feltámasztja a lét szelídítetlen hatalmait, s olyan területeken tobzódik, ami túl van az empirikus és a tudományos válaszadás lehetõségein, ez vonzereje s veszélyeinek forrása is egyben.

Király Jenõ a Filmvilág 1988/7. számában arra invitál bennünket, hogy vessünk egy pillantást a türelmetlenség, a gyûlölet, az üldözések és az álszentség világtörténetére. Javaslom, tartsunk vele:
„A történelem tanúsága szerint a legbarbárabb kultúrák önképe a legjámborabb, a legkegyetlenebb korszakok a legálszentebbek, a félelem és rettegés korai rettegve tisztogatják és kozmetikázzák képüket... Minél nagyobb a jólét és szilárdabb a jogrend, minél inkább meghaladják a valóságban a meggyötrõ, korrumpáló nyomort, a lét- és vagyonbiztonság hiánya által táplált perspektívátlan züllöttséget és mindennapi destruktivitást, annál szívesebben szemléli a fantázia a fiktív világokba kivetített, féken tartott veszélyeket. Némaságra ítélése megkettõzi a szorongást. A kín, a félelem kifejezése legalább a kín megkettõzõdésétõl, az elhallgatás kínjától megszabadít, mert ahogy Kierkegaard mondja: ha minden kétségbeesést és a rossz minden borzalmát csak egyetlen szóval is megragadjuk, akkor ezek máris kevésbé lesznek olyan rettenetesek, mint a hallgatás."

Az bizonyos és nyomasztó is, hogy a borzalmak megragadása tökélyre vitt ábrázolásban és nagy mennyiségbe kerül elénk, mintha minden az embert támadná, hû lenyomataként apokaliptikus korunknak. Az erõszakfilm és horror a testet kínozza, a pornó a gyönyört darabolja, a katasztrófafilmek a nagyvárost támadják, óriás majmok harapós piranhák, vírusok és õslények támadnak minket, emberkéket, sõt a sci-fi jóvoltából a Föld nevû sárgolyónkat is. Degenerált pankrátorok és unalmas, alamuszi gépemberek keresztezésébõl készítik hõseinket, melyeknek lelke vagy programja emlékeztet csak kitalálójára, az önmaga félelmeivel játszó emberre.

„Soha nem vagyunk védtelenebbek, mint mikor szeretünk."
 /Freud/

Hacsak akkor nem, amikor nem szeretnek. Freudot megcsavartam, kiforgattam. Az biztos, a világon nem sok olyan csoda van, mint a teljes odaadás, az eggyé válás csodája, a szeretkezés. Biegelbauer Páltól kölcsönözve "akkor vagyok, amikor áradok", másfelõl a legnagyobb ajándék, ha másik a szeretetét, önmagát adja. Reagálni kell a nemiséget témává, céltáblává vevõ, a szeretetet, a szeretkezés misztikumát silányító, prostituáló médiumokra is. Reagálni és feldolgozni. A mûholdon nyomul a tizen- huszonéves olcsó softerotikus vígjátékokat adó RTL; a svábise dájcskamaty, azaz Jürgen Tirolban, vagy iskoláslányok bundabugyiban (Schulmädchen-report) a SAT1-en; a hermafrodita Lilo Wanders aberrált bazár-tóksója extremitásokra kihegyezve a Voxon. A késõi órákban gyomorpróbáló kínálat persze igen megnehezíti az ízléses mûfajbéli filmek hozzánk való eljutását, befogadását.

A meztelenség lázadás (Banánhéjkeringõ, A halászkirály legendája), kiútkeresés, feltárulkozás (civilizáció oldaláról), õszinteség (a védtelenség vállalása), visszatérés a paradicsomi léthez. Walker írja, hogy „Marlyn Monroe meztelenül érezte magát egyenlõnek a többi lánnyal, mert nem kellett az árvák ruházatát viselnie." Valójában a meztelenséggel a hatalom és gazdagság öltözékben formát öltõ hierarchia helyett a szépség hierarchiája lép.
A meztelenségnek más funkciója van a mûvészetben⁽⁴⁶⁾ és az erotikában, a szexben és a pornóban. A görög és római antik világ feltáró meztelensége például a természetben élõ ember önigazolási kísérlete, a mesterkélt civilizációs létforma ellen. A meztelenség lehet rituális magamutogatás végállása, ahol a vetkõzés az adagolt beavatásra épít, s ez a sztriptíz. A sztriptíz mint stílus önmagában érdekes, mert a leselkedés és a magamutogatás cinkosságára épül. A mozgásban elrejtett titokba való beavatás belsõ dramaturgiája légkört teremt, vágyat gerjeszt. A vállalt kiszolgáltatottságnak többségében iránya van (Kim Basinger tánca a 9 és ½ hétben Mickey Rourke-nak Joe Cocker zenéjére – 1985), a nõ a férfi képzeletére építve játszik, az imponálás, a csábítás szimbólumrendszerébõl koreografált mozgássorokkal. A sztriptíz, valós találkozás nélküli rítustánc, hatását a zene, a megvilágítás, a nõi test, a ruházat (fehérnemû) és a mozgás érzékiségébõl kapja.
 
1905-ben a német Messter a mûvészi erotikájú Meztelenek és bolondok címû filmjét mutatta be, 1904-ben Argentínában készült a Mély torok címû õspornó. 1910-ben Asta Nielsen elindult A züllés útján. Marylin Monroe, mint szõke szexbomba az 50-es évek máig tartó kultuszát alakította ki. Raquel Welch a hatvanas években szexistennõje. Anita Ekberg a Fellini-filmek erotikus sztárja, Sophia Loren, Brigitte Bardot, Jeanne Moreau, Cathérine Deneuve tipizált nõi szépségkarakterek. 1972-ben Bertolucci Az utolsó tangó Párizsban címû filmjét az államügyészség pornográfnak ítélte, s betiltatta. Az erotika tömegek felé a nagy áttörést 1974-ben bemutatott Emmanuelle címû film jelentette Sylvia Kristellel, aki a Lady Chatterly szeretõje címû 1981-es alkotásban szerepelt még. Oshima 1976-ban Az érzékek birodalmába vezet. 1981-ben, Brooke Shields a Kék lagúnában, a paradicsomi állapotokat idézõ jeleneteket mutatott a világnak, míg Postás mindig kétszer csenget címû történetet ezúttal Jessica Lange és Jack Nicholson játszotta fel. A végzetes vonzerõ 1987-ben, A vad orchideák 1989-ben készült. Az Elemi ösztön 1992-ben Sharon Stone robbanása, ebben az évben született Jean-Jacques Annaud A szeretõ címû filmje is (A képen a szereplõk: Jane March és Tony Leung). Natassja Kinski (Cosi come sei – 1978; Macskaemberek – 1982), Bo Derek (Bombanõ – 1979), Demi Moore, Sophie Marceau, Pamela Anderson és Erika Eleniak keblei szintén mutatósak.

Az 1989-ben indult, a világ 142 országában vetített Baywatch sorozat a malibui partiõrség modell-nyusziaira építi sikerét. 1990-ben, az RTL-en indult a Tutti-Frutti címû vetkõzös játékschow. Az énekes sztár Madonna – a fülledt klippjei után – a Tanú teste címû filmben vetkõzik.

A szexipar (masszás monogám családapáknak; gumilányok, telefonszex, képes magazinok, videotékák szeparált sarka, rinoszarvörlet, málnaízû óvszer, elemes turbósító egészségügyi segédeszköz stb.), üzemi konyha. A szex technika- és teljesítménycentrikus. A random becsajozás a pub-ban kollektív élménye a papa unalmas impotens világának szól. A tömegkiszolgálás a szükséglet profitjáért bármit megmutat. „Las Vegas a pornógiccs fõvárosa: az erotika-showban mintha Dante lenne a tornatanár..., 131 perc pucér nõi löncshús" – írja a Cinema újság Verhoeven Schowgirls – 1995 filmje nyomán.
Hard verziója az arisztokratikus kiváltságból a 60-as évekre kiszabadult polgári szabadságmozgalmi termék, melléktermék, a pornó (az összefüggésébõl kiragadott nemi aktusra redukált kukucska, szórakoztatóipari stimulátor), amit azért fontos elhatárolni az erotikus kultúrától. Késztetéseink szerint (homo, bi, hetero) válogathatunk, hogy mibõl-kitõl sûrûsödik vérünk. Az egyik legismertebb pornósztár, Teresa Orlowski (gimnasztika szex) filmjeire mondták, de a többire is igaz, ha egyet megnéztél, mindet láttad! A pornófilm lényege a maximált gyönyör; a kéj, a háztartási szex brutális képi adagolása (gyorstalpaló élvezetbiztos használati szex, a „belsõ történések hiányát a külsõ ingerkörnyezet látszólagos mozgalmassága feledteti"– Lányi András), mely mûfajt (-alankodást) telivér nõsztárok tartanak életben a piaci mutatók szerint (Gabriella, Angelica Bella, Anita Rinaldi). A búgatóipar csereorgazmusai az emancipálódott szexualitás jegyében történik a „sliccben nyitott társadalmunkban". Közben az ingerküszöb emelkedik; frusztrált, fásult, unott és érzéketlen lesz a még szûz és máris elhasznált bakfis („a használat után eldobandó" világ kultúrája).
Az intimitás és a redukált nõi test szépségének áldozatával létrejött az actionsex fallikus uniformja. A strapanõ modoros prózai feltárulkozása, a Király Jenõ által publikált „kéjcirkusz" mutatványszáma. Visszataszító ez a fajta lumpenerotika (példa rá Cicciolina szégyenrevüjének „istálló-erotikája", zöldség-gyümölcs fetrengései), az együtt magány elfuserált orgazmusának érthetetlen kipakolása.
Mert piszkos és elhasznált.
A szexkáderek önmagukat áldozatként beállító szenvelgõ körömrágásait elhinni, az öntudatuk mögött tudatot feltételezni – hiábavaló. „A megfizetnek, tehát vagyok" filozófia létezése, a morális özönvíz képével azonos.

Az eddig leírtak összképe szigorú helytelenítésemet mutatja.
Á dehogy!
A vallási szemérmetességet⁽⁴⁷⁾, az erkölcsi felháborodást mint dicsfénnyel övezett irigységet, vagy a fehér köpenyes Gólyva Gizellák, nemi betegségek makró fotóival rettentõ okoskodását, a „Kádárné Tamáska Mária-féle kötöttsapkája által fémjelzett, szordinóban csak elölrõl kefélõ, villanyt gondosan leoltó, malacságokat a légtérbe nem ordító bolsevik prüderiát" méginkább rühellem. Továbbra is Fábry Sanyi szavaival élve, bizony kell, lehet mit mutatni az „otthonkába beleszalonnásodott, lepattogzott körmû, lenõtt hajú, olajszagú asszonyállatoknak és borostás, hiányos fogazatú, nájlonmackóba pállott embereiknek." Az önmagunkhoz való elérés, már az elsõ körökben igényli vágyainkkal, érzéseinkkel való szembetalálkozást.
Na és Te, kedves olvasó, tudod-e, hogyan készül a gyerek?
– Leül az asztalhoz, és megírja a leckéjét.

A „rendes lánynak" ma a hollywoodi cenzúra adja a mértéket, meddig lehet elmenni. A rendszerváltás után felszabadult import szutyadék után gyakran általánosítunk, s könnyen eleve tiltunk, vagy szömérmesen nem beszélünk róla. A kamasz a titokra, a kendõzetlenségre kíváncsi, a másik nem szépségének látványát szívesen kóstolgatná. Bíbelõdése endorfin termelõ nagy felkészülés, a diéta pedagógia pedig csak az iskola húgyszagú vécéibe számûzi az érdeklõdõ ifjúságot. A szexuális felvilágosítások az epebetegek diétájával, a vakbélmûtét könnyen-gyorsan-féle mûvek elõkelõ társaságban találhatók, számûzve a jobb érzésûeket a kioszk-kínálat csurrantós látványvilágához. Ötletbörzét (itt) nem tudok felvonultatni a szemünk csukva tartása azonban minden bizonnyal a legrosszabb döntés.

Néhány szót az erotikáról, azaz „eltévelyedni emberi dolog, de isteni érzés." – ahogy Mae West mondaná. (Az alább következõ idézetek Király Jenõtõl valók.)
Az erotika (szó szerint érzékiség) olyan szeretetfajta, ahol a résztvevõk legteljesebben feltárulkoznak és elfogadják egymást. „Kiindulópontja a testi izgalom által felkorbácsolt képzelõerõ", amely pedig ismét a vágyat táplálja, ami emocionalitássá szervezõdõ önreflexív módon viszi elõre, ösztönzi és differenciálja a cselekvést. Az erotika mûvészi készlet a vágy, annak iránya és tartalma, a közeg, a hangulat megteremtésének megidézésére az elképzeléstõl a megvalósulásig, az összenézéstõl, a becézõ simogatáson át a kielégülésig. Egy igényes pornó jelenet éppúgy lehet erotikus, mint egy arc, egy mozdulat, egy divatbemutató vagy Hegyi Barbara hangja. Az erotika játék, az érzékszervek és az agy, a felkorbácsolt vágy és a képzelet, valóságelemeket keresõ és továbbépítõ játéka. (Ami a hétkönapokon a hátsófél, a szabónál ülep,  a hentesnél a far, az ismeretterjesztõ brosúrában a végbélnyílás, az erotikában a popsi, a szexben a fenék, a pornóban a segg.)
Az erotika idealizál és esztétizál, optimális távolságot keresve elidõz, emberivé teszi az ösztön parancsát. „Az erotika a test szellemi értelmezése, a szellem felfedezése a testben."
Az erotika szabadság, hisz függésük a másik választásából s összeolvadásuk ered csupán („prózai, rigorózus környezetük számára ijesztõen szabadok"), de ez is tartja õket össze.
A simogatások felelgetéseiben, az „ölelkezések dialógusaiban" beszélik meg a világ néhány percnyi leválasztását, a gyöngédség uralmát, az igazi odafigyelést. „Az erotika a Minden szenvedélye, a szerelem az Egy általi bûvölet." Az erotika a hódítás és birtoklás, a befogadás, a másik általi, másikban való önfelfedezés ünnepe.