„Valóságnak és valóságábrázolásnak nyilvánvalóan semmi köze egymáshoz. A filmalkotó célja, hogy elhitesse valamirõl, ami nem valós, hogy az, ami valós, hogy nem az."
 /Henri-Geoerges Clouzot, 1957/

A manipuláció után a hitelességrõl beszélni nehéz feladat, természetszerûen sok az átfedés, és valójában nagyon személyes dologról van szó. A nézõ ítéleteit az olvasás, film nézése közben folyamatosan a meglévõ ismereteihez vonatkoztatja. Ha nem értünk egy mûvet, annak nem feltétlenül a rendezõ bonyolultsága az oka, lehet, hogy ismeretek s megélt tapasztalatok híján nem tudjuk ellenõrizni a mûnek a valósághoz való kapcsolatát. (Ez volt a jóindulatú megközelítés.)

„A hitelesség – írja Muhi Klára – esztétikai kategória, a mû és a világ partneri viszonyára vonatkozik."

Az ábrázolás hitelérõl kell beszélnünk, a teremtett látvány önmagán túlmutató, igazságot keresõ és fogalmazó létérõl. Az összkép hitelérõl, melyet a az alkotó stílusának megfelelõen közvetít a nézõi felé.
A mozi s az azt követõ mozgóképek is természetûknél fogva hazudnak. „Nézd, ez álomvilág, Te burleszket látsz, itt hazudik minden." – énekelte a Napoleon Boulevard együttes énekesnõje, Vincze Lilla.
A korabeli westernfilmeknél az elõtérben lovagoló cowboy mögött festett díszleteket tekertek, így elõfordult, hogy harmadszorra, negyedszerre láttuk a Grand kanyon szikláit. A bûvész rendezõ Georges Mélies Utazás a Holdba címû filmjének kezdetleges díszletei ma már mosolyogni valóak, de ne felejtsük a kor mozira vonatkozó újdonságélményét, hogy néhány évvel ezelõtt még felugráltak a vonat elõl, vagy a vászonra lõttek meg akarván védeni a filmbéli bántalmazott nõt. Az Apollo 13 holdutazásának látványtechnikai megoldásai már korunkat szimbolizálják.
Ez a azonban egy közös játék, itt mindenki hazudik – viccel⁽⁸⁵⁾.
De ne legyenek téveszméink – és ez már más megvilágítást kér – , hogy a hamisítás mai jelenség; a filmtörténeti õskorban már Lumierék is György király esküvõjét reprodukálták, vagyis dokumentumként vetített filmjük hazugság. Az imént emlegetett Mélies 1901–02 fordulóján angol megrendelésre elkészítette VII. Edward angol király koronázási ünnepségének híradóját, amit hetekkel az események elõtt forgattak. Edwardot egy hentessegéd alakította, a királynét egy mosónõ, s a ceremóniát szertartásmester vezényelte – írja Nemeskürty tanár úr.
Az elsõ világháború idején amerikai mozikban 1913 elõtti hadgyakorlatok felvételeit vetítették hiteles „fronthíradóként" (álhíradókról szól Karinthy Frigyes Amirõl a vászon mesél kötete is). Nemeskürty István beszámol még arról is, hogy „A Szent István csatahajó adriai elsüllyedésének osztrák-magyar haditudósítok által felvett képsorát angol mozikban mint brit operatõrök felvételét mutogatták a Blüchner német csatacirkáló elsüllyesztésérõl..."
A Berlin felszabadulása másnap, nyugodtabb körülmények között esztétikusabban vehetõ fel.
A ma történése már viszont az, hogy a Közel-Keleten készült interjú vágóképeit gyakorló ruhába bujtatott arab diákkal Százhalombatta határában is lehet rögzíteni. Hitelesítésként vaktöltény, hangeffekt, füst, kamerarángatás – és máris kész a híradó. A Pentagon az iraki katonák kuvaiti vérengzéseirõl készítetett áldokumentumfilmet, hogy a közvéleményt meggyõzzék az amerikai intervenció jogosságáról.
Mert mi is a képi valóság? Kaszkadõrök, dublõrök (lásd Titánia) helyettesítik a sztárokat a veszélyes vagy kínos jelenetekben. Itt van például Michael Jackson, aki négy-öt dublõrével járkál, vagy járkálnak helyette kórházakat és jótékonysági programokat, tárgyalótermeket(?) látogatni, díjat átvenni, felavatni. Õt látjuk a Híradó tudósításában? Ki tudja?
Kim Basinger helyett valójában egy nála fiatalabb olasz modell kislány kínál meg minket testének látványával. Vagy nem is fontos? Hiszen a márkajelzéssé lett név már eltávolodott az azt létrehozó személy karakterétõl. Akit nem is ismerünk. A formát különben is a szilikon, az arc szépséget a smink, az üdeségét az öltözet adja, a jellem megírva, a párbeszéd szintúgy. Az igazi nem található, valóságossága, mind a mûnek, mind a színészeknek ellenõrizhetetlen, illetve egy másik,  – most már elválaszthatatlan valóságosságban, a média által teremtett valóságban igaz. Lányi András tovább megy, s így fogalmaz: „Korunk kultúrája számára valamely jelenség valóságértéke tömeges reprodukálhatóságával egyenlõ arányban nõ.
Egy ember, akinek viselkedését egyszerre hárommillió televíziós képernyõ reprodukálja, összehasonlíthatatlanul valóságosabb, mit az, aki õt nézi."
Vagy kiderül, hogy a tizenöt éve mûködõ sztárriporter leleplezõ riportjai hazugságok, forgatókönyv alapján megrendezett jelenetekbõl állnak, fizetett amatõr színészekkel vették fel például a gyermekprostitúció annak idején nagy közfelháborodást keltett interjúit, jeleneteit. Az emberek különbözõ térfogatú, emésztõképességû gyomorra tettek szert. Frontérzékeny hangulatban hajlamos vagyok ezen moralizálni. Mindenesetre a konkrét eseteket értelmezve, a készítõi szándékot s a produktumot bemutató, publikáló szándékot kell körbejárni.
A manipuláló ennél ravaszabb, hiszen az információt a hitelesség mázával kínálja (legitimációszükséglet). Az eladni kívánó felhasznál jól megtervezett imázzsal bíró arcokat, hangokat, gyakran színészeket, sportolókat, ismert személyiségeket. A hiteles, autentikus személyiség megítélése személyes vonzalmak, szimpátia alapján egyszerû intuíción alapszik. Ilyen a bemondó, a vitavezetõ, a riporter, a reklámokban mutatott szakértõ elfogadása is (mosópór, motorolaj). A szakzsargon retorikájának, a személyes varázsnak hitelével, csúsztatásokkal lehet célt érni.
A valóság abszurditásának elfogadtatása, a felfoghatatlan éreztetése és ábrázolása, alkotói feladat is lehet (van, amikor elég üzletstratégiai panelek mûködtetése, hatásvadász elemek rutinkapcsolása is).
Itt jutunk el a képi hitelesítéshez, az operatõri látványteremtõ munkához (kamerahelyzet, képkivágás); amely technikailag gyakran mûtermi, legújabban számítógépes trükkmegoldásokat jelent.
Az atmoszféra (képi-hangi), a hangulat, a filmes miliõ⁽⁸⁶⁾ megteremtése hitelesítõ funkciókkal bír (érdekes volt ezért az az egyetemen kapott  feladat, hogy mellékneveket fényképezzünk). A kép telítettsége, valósághû részletgazdagsága, díszletezése, invenciózus világítása (kiemelõ és árnyékban tartó lehetõségei) a jelenetvezetést segítik.

Orson Welles rádiójátéka (Nemes Károly – Orson Welles Szemtõl szembe címû munkája nyomán.)

Érdekes történet Orson Welles 1938 októberében leadott rádiójátéka a marslakók földi támadásáról⁽⁸⁷⁾. Természetesen a mûsor elején bemondták a rádiódráma címét, és a konvencióknak megfelelõ adásstruktúrában riportszerû részleteket, idõjárás-jelentést, zenei közvetítést sugároztak, majd megszakítva a mûsort, a következõ szöveget olvasták be:
„Hölgyeim és Uraim, tánczenei mûsorunkat félbeszakítjuk és felolvassuk Önöknek az Intercontinental Radio News különleges közleményét. Központi zónaidõ szerint húsz perccel nyolc óra elõtt a Mount Jennings-i obszervatóriumból (Chicago, Illinois) Farell professzor jelentette, hogy a Mars bolygón rendszeres idõközökben megjelenõ gázkitöréseket észlelt...
...Most visszakapcsolunk New York belvárosába, a Park Plaza Hotel Meridian termébe, ahol Ramon Raguello játszik Önöknek!"
A dráma a továbbiakban szakértõi megnyilatkozásokból, a tömeg izgatott háttérzajából és a riporter egyenes adást szimuláló hangjából állt, aki közvetlen életveszélyben számolt be az idegen civilizáció látogatásáról. Hírek következtek áldozatokról, mozgósításról, helyszíni hanghatásokkal alátámasztott élménybeszámolókat lehetett hallani. Nyilatkozott a kirendelt katonai egységvezetõ s a belügyminiszter is.
A vizsgálatok szerint a hatmillió hallgató mintegy egyharmada pánikba esett, annak ellenére, hogy az adás alatt négy közlemény hívta fel a figyelmet, hogy regényfeldolgozásról, rádiójátékról van szó.
Az emberek sírtak, imádkoztak, telefonáltak, rohantak élelmiszerkészleteik feltöltésére, de fõleg menekültek, eltorlaszolva az utakat mentették az életüket.
A hitelesítõ formák jól mûködtek, az interaktívvá érett mûsor az Aranypolgár rendezõjének vezénylésével anekdotikus felejthetetlenségbe fordult, amelyek például ezúton is, vagy szóbeli elmesélések útján tovább terjednek.
A mesélõ majd biztosan az érdeklõdõ, kétkedõ hallgatóság meggyõzésére kitalál hitelesítõ momentumokat, színeket, mesélõ arckifejezéseiben, mimikájában megjelenik majd a történet befogadását elõsegítõ gesztusarzenál.
Fellini országútjai, elhagyott terei; Kuroszava vad és buja tenyészetû erdõje; Renoir melankolikus folyópartjai – poétikus képek, melyek szuggesztivitásukat dokumentáló erejüknek köszönhetik.
Ha a bemutatott képek nem csak egy valóságrészletet mutatnak, hanem jelentésük az, hogy a nagyobb egész részeként utalnak az általánosra, átfogóbb élményekre⁽⁸⁸⁾, tartalmakra, gondolatokra, akkor megõrizték konkrét tárgyiasságukat, hitelességüket.
Az élménygondolkodás elemi értékítéletek mentén formálódik.
Az erre való törekvés az egyetlen elfogadható alkotói hozzáállás.

Furcsa, elhallgathatatlan gondolatom az újságírói hitelesség kérdése.
A Pesti Mûsor például önmagát szakmai tájékoztató lapként üzemelteti, közben kritikái fizetett hirdetésként vásárolhatók.
Pletykalapok aljasítják tovább a BBC-szlogent, miszerint,
„ha nincs hír csinálni kell", és abszolút gusztustalan paparazzói magatartással nyáladzanak álhíreken, vádaskodásokon.

A megvásárolhatatlan értékek hitében, egyfajta ön- és nemzetvédõ konzervativizmussal remélem, hogy a tudat szabadságharca ezen stádiumában világot teremtõ hitelt, hitelességet kér a politikától, a pénzvilágtól, a médiától s fõleg az ezeket kiszolgáló egyénektõl. Merthogy a manipulációkat hitelesítõ erõk (vagy erõtlenségek) oka mindig a konformizmus és a tudatlanság.

Eötvös József Lõrinc papjának monológja már többször elsütött neveléstörténeti mottópatron, így maradjon a végére egy felkiáltójel:

„Úgy kell viselkednünk, hogy bármelyik pillanatban életben maradhatunk!"