Ma már vitathatatlan, hogy a legnagyobb közönséget magáénak tudó mûvészeti ág a film⁽¹²⁾, sõt több mûvészeti ág közvetítõje is egyben,  így természetszerûleg a publicitása is a legnagyobb.

Az Európai Unió 1994 tavaszán kiadott szakértõi jelentése megállapítja, hogy az európai filmesek elfeledkeznek arról, hogy produkcióik közalapítványi segítségekkel jönnek létre (tulajdonképpen az adófizetõk pénzébõl), s nem gondolnak a potenciális (azaz fizetõ) közönségre. Azt mondják, válságban van a film, pedig azt is mondhatnák, hogy válságban van a nézõ. A filmfiloszok keresik a gyógyírt a vén Európa celluloidlelkének gyógyítására.

A bajok egyik megjelölt forrása a kaliforniai filmváros Hollywood, vagy ahogy Laurence Stallings írta az álmok városáról: „a hülyék paradicsoma", a kulturimperializmus bombagyártója, amely kipróbált receptura alapján tömegfogyasztásra szánt szórakoztatóipari termékeket gyárt.
Fontos, hogy a tömegfogyasztás⁽¹³⁾ vonzereje nem az erõltetett hamis szükségleteken, hanem a valóságos és jogos szükségletek meghamisításán és kizsákmányolásán alapszik!
A kassza⁽¹⁴⁾ megtöltése érdekében az egyre bárgyúbb történeteik hódítanak, akcióra redukáltságuk a képregényekhez, videojátékokhoz teszi hasonlatossá õket. Fáradt, de mûködõ sztereotípiákként forgatott sorozatfilmek; olcsó szappanoperák, az írott bulvár-zsurnalizmus képre vitele; egynyári kommerszek készülnek, ahol csak a helyszínek, a sztárok változnak, s a forgatókönyvírók legfeljebb csavarnak egyet, kitalálnak ismét egy neoprimitív címet, s máris indulhat a reklámkampány (a producer), és futás a mozikba, videotékákba.
Francis Ford Copolla Ázsiában forgatandó filmsorozatot tervezett Szex, fegyverek, gyors kocsik és gyémántgyûrûk címmel. Mint mondja, „ezek váltak az emberi konfliktusok központjává, fölébe kerekedve mindannak, amit az emberiség valaha magára mért."

Vajon egy klisérõl hány bõrt lehet lehúzni? Egy sikeres film utórezgései szériába indulnak, részesülni akarván a tortából. Megdöbbentõ volt Tarzan szappanoperásított mutánsa, ahol Tarzan hordozható számítógéppel és rádiótelefonnal volt felszerelve. James Bond, 007-es szuperügynök, Rockyhoz és Rambóhoz hasonlóan szovjet vagy távol-keleti ellenféllel küzd, a hagyományos jó-rossz felfogásban, majd az enyhülés éveitõl együttmûködnek. Azért sajnálkozom a közönségen, mert nincs valós választási lehetõsége. (Nem az a baj, hogy ez van, az a baj, hogy nincs más!) A tömegkultúra tolakodó, erõszakos, felülrõl adagolt, önellátó népi kultúrává nõtte ki magát.
 
Fontos megemlíteni a film kísérõiparát is.
„A Jurassic Park fedõnevû akcióban például már nem volt eldönthetõ, a komputerjátékok, a pólók, a dinoszaurusz-kiállítások, a képregényfüzetek, a matricák és plüssállatok reklámozzák-e a filmet és videováltozatát, vagy viszont" – írta Wessely Anna.
Más filmekkel is behelyettesíthetõ jelenségrõl van szó. A Madonna-szerelés „mutatós vacakjai" az „anyagias lánynak" jó bevételi forrás. (A San Frascó-i koncert alatt a húsz dolláros pólókból percenként tízet adtak el. 1991–92-ben Madonna keresete 48 millió dollár volt.)
Némi iróniával megkérdezhetõ, hogy ez lenne a McLuhan által említett globális falu⁽¹⁵⁾ globális ellátottsága?
Merthogy a nézõ (ahogy oskolámban hallottam, a „fotelkrumpli") szórakozni akar („a közönség együtt ritkán téved" szlogenje igazol), az álomgyári szórakoztatóipar pedig ebbõl él, nem is rosszul, eltartva (a víziló és a tehéngém szimbiózisára emlékeztetõen) a rászervezõdõ producer- és reklámcégeket.
"A mozi: egyenruhát húz a szemre – figyelmeztet Kafka. Ma, a videóval és a digitalizált képek írásával olyan mértékben igazolódik ez a veszély, hogy hamarosan szükségessé teszi az észlelés etikai bizottságának létrehozását, mert e nélkül bizony megtörténhet, hogy a látás idomításának olyan, optikailag korrekt, tudat alatti konformizmusnak a túlzásaiba esünk, amely befejezetté tenné azt, amit a nyelv és az írás már eddig elvégzett." – írja Paul Virgilio

A közönségre gyakorolt hatásról pedig egy vers és két rövid történet:
 

Hazánk északkeleti részén járunk. A keresztszülõ büszkén nyújtja a kislány fejét a szenteltvíz alá.
Lakatos Pamela – suttogja a kiválasztott nevet.
A pap mosolyog, majd bizonyosságot várva kérdezi: Dallas gyerek?
 
Kertben játszó kislány az alkonyatot figyeli:
– Nézd, apu! A nap eltûnik a képernyõrõl!
 /Readers Digest/

A közönség igenis mindig egy konkrét elvárásrendszerrel ül be a moziba, amely szolgáltatásért (látvány, sztori, romantika, szex, agresszió) fizet. A piacorientált szolgáltatók pedig bölcsek, hiszen a nézõnek mindig igaza van, s karonfogva ismétlik önmagukat egyre brutálisabban, véresebben, egyre jobban levetkõzve, kivetkõzve, egyre ösztönszerûbben.
A közönség tehát közvetett módon részt vesz a filmek gyártásában⁽¹⁶⁾, illetve azok bemutatásában; a filmalkotókban, a terjesztõkben, filmes szakemberekben élõ közönségképmáson keresztül.
A film változó, de létezõ társadalmi szerepét tanulmányok sora taglalja, talán íróik többségének is elfogadható az a vélemény, hogy a társadalom maga teremti és tartja fenn filmkultúráját, a filmek összessége tehát meglehetõsen jó tükör a kor kollektív álomvilágára, félelmeire, agressziójára.

Réz András a film százéves ünneplésekor közölt egyik írásában a mozgókép kétféle létezésérõl beszélt, a filmrõl és a moziról⁽¹⁷⁾.
A különbséget a következõképpen érzékeltette: míg az elõbbit mint mûalkotást lehet elemezni, az utóbbit mint benyomást, generációk jólesõ érzését „a nagy sötét, büdös, hol túl hideg, hol túl meleg mozit, ahol olyan jólesõen húzódtunk együvé a világ elõl."

Éltünk csillagporos emlékeiben bizony ott vibrál a vászonról lejött és beépült mese, a vetítõ kattogása, a fénycsóvában kavargó porszemek kergetõzése. A jegyszedõ néni mogorva arca és a külön életet élõ szolgálati zseblámpája, a mozihíradó és a „filmszínházunk bemutatja". Emlékeink, amelyek valóban hozzánk tartoznak, amelyek ide tartoznak, hogy megértsük fontosságát.
 

 A Cinema Paradiso címû film mozigépésze jut eszembe, a névtelen néphõs, a varázsló, egy csodálatosan emberi kultikus figura, aki a közönség szórakoztatására a szemközti ház falára vetít a kívül maradottaknak.